Shimmering: 1. rész - Ismeretlen ismerősök

Ez az egész oly' rég kezdődött, hogy már nem is emlékszem rá. Hiszen hogyan is emlékezhetne az ember életeinek sorára?

Már szinte azt sem tudom kiből, miből vagyok. Anyám, apám volt-e, s ha volt ő mi volt? Csak járom az utam, de azt is mondhatnám járjuk. Sokan csatlakoztak hozzám, angyalok, démonok, emberek... S magam sem egy egész vagyok, hanem kárhozott lelkek összessége, kiknek céljuk azonos.

Legyen hát övék eme pár sor. A hosszú, s fáradtságos út egy része, apró állomása.

A rozsdaszeplős konzervdobozok
nedvedző csikkek papírcafatok
között a fénnyel drótozott eget
elhagyva tán egy angyal lépeget

- Ismerlek, tudod jól! - felelte szent meggyőződéssel a varázsló. Hófehér köpenye lazán libegett körülötte követve teste vonalait, amint lépdelt a zöld pázsiton.
- Nem, nem ismersz... sosem ismertél! Jobban tennéd, ha eltűnnél az életemből! Több van bennem, mit ember el tud képzelni!
- Ugyan, Liez...
- Liez? A nevem még mindig Johanne... no mindegy. Mondd, drága Louis, viaskodtál már démonokkal életed során? - kérdeztem bosszankodva, csak hogy lerázzam a férfit, de az ügyesen kitért a rá mért csapás elől.
- Ezernyivel, és mind felett győzedelmeskedtem!... Ne haragudj, Johanne!... Csak tudod emlékeztetsz valakire... - elpirult zavarában.
- Valóban? - ez a téma mindig felkeltette az érdeklődésem, nem tudtam ki volnék, s honnét jöttem. Bármely jelét korábbi létemnek, szívesen hallgattam, tanulmányoztam.
- Igen! Liez-nek hívták! - tekintete a távolba révedt, akárcsak rég elveszett álmokat kutatna reménytelenül.
- Sejtettem - mosolyogtam - És milyen volt ő?
- Kedves... Ő volt az én angyalom!
- Angyal? Hahh, badarság! Akkor nem hasonlíthat rám!
- Már hogyne hasonlíthatna?... - mérgesen fogadta elutasító szavaim.
- Szeretted őt?.. Hülye kérdés, biztos szeretted! És ő,... szeretett téged?
- Szeretett - felelt szomorúan csengő hanggal.
- Most hol van? Mi lett vele? - kíváncsiskodtam, mit sem sejtve e szörnyű titkok fájó eredetéről.
- Eltávozott... Egyszer csak a lelke átlépett egy másik világba! Azt hiszem nagyon bántottam őt, ezért elhagyott!
- Értem - feletem, aztán némán szétváltunk, külön folytatva útjainkat.

az alkony felborított pléhedénye
alatt homály van bárha kásafénye
még csordogál és néhol lámpa gyúl
és ő üveglő szárnyakkal vonul

a rozsdaette konzervdobozok
elázott csikkek szétdúlt mondatok
között de mégis mindenektől távol
akárha jőve száz évvel korábbról

Hazafelé tartottam. Valahogy éreztem, hogy tartogat még számomra meglepetéseket ez a nap. Sejtésem hamar beigazolódott. Hűvösen fújt a szél, ahogy közeledtem a tóhoz vezető ösvény felé. Egyre sötétebb volt, a nap fénye egyre nehezebben tört magának utat a fák sűrű lombjai között. Sietnem kellett, programom volt aznap éjjel. Habár ezzel nem mindenki volt tisztában.
Egy levél hullott le előttem, sikerült elkapnom. Nem tudom miért tettem… de amint a kezemhez ért megfagyott. Egyértelmű jel.
- Eira! - kiáltottam fel, mire a fák közül előlépett egy lány. Rövid haja ezüstösen csillogott a gyengülő fényben is. Királyi viselet helyett most valami kényelmesebb öltözet volt rajta, talán először láttam őt nadrágban. Szokásos ezüstékszerei is hiányoztak. Fagyos kék szemei zavarodottan tekintettek rám, majd a fák mögül előlépett egy leláncolt angyal. A jéghercegnő, mintha pórázon vezette volna. Ez nem lepett meg, habár fogalmam sem volt mit akar tőlem, az viszont megrémített, hogy a férfi szinte kiköpött másom volt. Zöld szemek, barna haj, hiányzó jobb szem, lángok… hatalmas fekete szárnyak. Egy kitaszított, egy bukott angyal, egy esküszegő. De hát mit akar tőlem egy sötét angyal? Először csak szó nélkül méregettük egymást, majd Eira törte meg a csendet.
- Üdvözletem, Johanne! Kérlek ne haragudj, hogy megzavartalak, ez az ügy nem tűr halasztást - nem tudta befejezni a mondatot, mivel a szárnyas hím tett egy lépést felém és megszólalt.
- Johanne! - ragadta meg a kezem. - Hadd mutatkozzak be, és magyarázzam el, miért is vagyunk itt. A nevem Angel D. Valentine. Engem helyeztek ki drága hölgyem védelmére…
- Eira! Vidd innét a tollast! Nincs szükségem senkire! Hagyjon békén a hatásvadász trükkjeivel, vegye csak le az álarcát és repüljön szépen haza! - vágtam hozzá szavaim. Komolyan is gondoltam. Nem értem miért jutna eszébe bárkinek is, hogy védelemre van szükségem.
- Kérem, ne beszéljen így velem! Ez nem trükk! Látja hölgyem? Egymáshoz tartozunk!
- Hahh, Eira, kérlek vidd vissza a tollast a többihez! - Eira rántott egyet a láncon, mire a férfi szorítása megenyhült és elengedte a kezem.
- Én megmondtam neki, de hajthatatlan volt… Atyám pedig parancsba adta, hogy tegyek kérése szerint. Ha minden igaz, te vagy az utolsó, aki megmentheti. Legalábbis ő ezt váltig állítja. A hitszegő egy szökevény. Alig van pár nap hátra a kivégzéséig… - kezd a dolog érdekes lenni.
- Johanne! Ne tegye ezt velem! Vér a véremből!
- Most már elég! Takarodjon! - üvöltöttem, tudatában annak, hogy késésben vagyok. Nem értem miért borított ki ennyire, nem is akartam tudni, csak mentem volna dolgomra. Az sem aggasztott, hogy meg fog halni. Valahogy úgy voltam vele, ez így van rendjén. Tán már akkor sejtettem, hogy nem marad ennyiben a dolog. Van itt valami sötét, lezáratlan ügy, amire fény fog derülni.
Még egyszer utánam nyúlt volna, de Eira még erősebben szorította a láncokat. Gyenge volt.
- Farewell! - mondtam, majd szigorúan a szemébe néztem. Bár ne tettem volna. Habár csak egy pillanatig néztem azt az igézően zöld szempárt, mégis varázslatos volt. Tudtam, hogy ha csak egy másodperccel tovább nézem, valami történt volna, valami, amit én nagyon nem akartam. Szerencsére időben elkaptam a tekintetem, s hagytam, hogy Eira elrángassa tőlem őt.
- Nem hagyom ennyiben! Még látjuk egymást! Hamarabb, mint gondolná! - sziszegte.
- Ne félj, kicsi Jo, nem hagyom megszökni! - biztosított Eira, majd egy csókot dobott és elindultak az ellenkező irányba.

és sűrű egyere sűrűbb a sötétség
micsoda sóvárgás micsoda kétség
rezeg kocsonyás-sárga szárnyain
míg körbejár a park sétányain

Rohantam haza. Már bőven késében voltam.

Hamar megérkeztem a tóhoz. A hatalmas fa látszólag magányosan állt a parton. Siettem. Felmásztam a faházba. Legnagyobb meglepetésemre a szoba nem üresen várt.
- Én megmondtam! - kárörvendő vigyor ült ki az angyal arcára.
- Reméltem is, hogy itt vársz majd! - szóltam hozzá, olyan csábos hangnemben, amilyenben csak tudtam. Hiába lepett meg, azért még résen voltam eléggé ahhoz, hogy tudjak cselekedni és győztesként kerüljek ki a helyzetből. Rápislogtam, majd alig észrevehetően körülnéztem a szobában. Még szerencse, hogy megszállott gyűjtő vagyok. Minden sarokban akadt valami fegyver…
- Nocsak! - most rajta volt a sor a meglepődést illetően.
- Hmm… szeretem a sötééét angyalokat! Van kedve játszani, Mr. Valentine? - ismét pislogtam egyet felé,  majd félre fordultam és alig észrevehetően beleharaptam az ajkaimba. Tudtam, hogy figyel, éreztem.
- Valóban?… nos, az azt jelenti jó helyre jöttem, pedig valljuk be, már kezdtem kételkedni! - őszinteség csengett hangjában. Elindultam felé, szépen lassan.
- Shhhh! - léptem kettőt a fal felé, majd egy gombnyomással elindítottam a sötét sejtelmes hangulatú zenéim. Kezdődjék a tánc! Láttam rajta, hogy amint közeledek felé egyre kényelmetlenebbül érzi magát szűk, elegáns ruháiban.

Könnyű volt az leláncolni a kimerült, gyenge angyalt. Bekötöttem a száját is, ne tudjon segítségért kiáltozni. Bár úgy gondoltam, hogy mire visszaérek az estélyről már nem lesz ott.
Reméltem, hogy a megérzésem ezúttal csal. Tudni akartam, mi dolga velem…





még rácsöppen az alkony kásafénye
csillagszilánk hull eszelős szemébe
pokol volt föld menny most mind tófenék
s megtölti géproncs rongy és törmelék

*A vers Baka István Angyal c. költeménye. :)

Porszem a konfliktusban: Az utolsó felvonás

Természetes emberi ösztön az, hogy védjük azt ami a miénk, amiről úgy érezzük, hozzánk tartozik. Legyen szó egy tárgyról, a családunkról, társainkról, barátunkról, vagy akár egy országról. Ebben nincs semmi megvetendő. Ellenben, ha valaki nem így cselekszik, az már elítélendő is lehet. Mégis hogy lennénk képesek végignézni azt, hogy akit szeretünk a szemünk láttára megy tönkre egy idegen miatt? Milyen emberek vagyunk, ha szó nélkül hagyjuk ezt?  Nyilván mi is kiállnánk, szeretteink mellett, külön kérés vagy buzdítás nélkül is…

Ha ítélkezel afelett, aki kiáll szeretteiért, előbb nézz mélyen magadba!

*

- Nincs szükségem a segítségedre, Garret! Tudom, hogy ahhoz szoktál, hogy szoknyákra vigyázz, jó lenne ha végre eljutna a tudatodig, hogy velük ellentétben én…tudok magamra vigyázni!
- Hahh…csak hiszed. Majd ha képes leszel megütni engem! Túl gyenge vagy…
- Igeeeen?
- Ahogy mondod, Szívem! Miben fogadunk?
- Nincs értelme fogadni, veszítenél! - bármiben is fogadunk, úgyis az lesz, amit már rég kiterveltél…
- Akkor hajrá!
- Háááááááh! - és ütöttem is. Azaz pontosabban csak próbáltam.
Ő az egyetlen, akivel szívesen szállok harcba, még akkor is, ha tudom, a padlón végzem (jobb esetben egy ágyon), és csúfos vereségem csak rossz vicc, ahhoz képest, amit utána kapok…

Johanne

Háború, anné-tudat, Rahel és Ady...

Mielőtt belefogok bármi komolyabba bejelenteném, hogy hamarosan (ha időm engedi) folytatom Rahel vámpírnaplóját. Egy érdekes szerelmi háromszög van kibontakozóban, ezt nem hagyhatom szó nélkül. :)
A most következő beszélgető lányok, Rahel és Anné az én jin és yangom. Semmi közük a karakterekhez.
Előbb pár régebbi "vita", angolul.

"Why should I hope? Hope is for those who make compromises...This is more... This is WAR! THIS IS A FUCKING WAR!"

FUCK RAHEL! (08.19.)
- Hey, Rahel. What's the problem?
- Idiot. Your question is meaninless as you know we are in the same place in the same body and so on... So what, little princess of mine?
- I just wanted to say no need to feel this miserable. You take life too seriosly, really you shouldn't be suicidal again. It makes no difference. Everything is fine...
- SHUT THE FUCK UP, Anné! Leave me alone! You are a the weakest childish bitch I've ever met in my life! You just know nothing about it, okay? NOTHING! This is all you fucking pain, YOUR FUCKING PAIN! Understand me, Bitch?
- Don't talk to me like this please. Rahel, I love you. I really love you!
- I don't care. You can love me, you can even fuck me, I don't care. It's non of my business! I still hate you! *goes away with a knife in hands*

FUCK RAHEL again! (08.24.)
- What did I say? What the hell did I say?
- You said what you said exactly...
- Anné, you are a BITCH! That fucking little BITCH! Trust me, trust me, trust me no mooooreeee *singing*
- Stop it, please Rahel, stop it!
- I'm telling lies, you know, Bitch! I wish all the boys over this world could fuck you! Then, she would be fine, she had the truth! Am I wrong, Anné?
- *silence*
- Answer, me Bitch!
- You are crazy!
- Mad...mad exactly! But she does no no no nooot trust in you!

(09.22.)
- Na mi az, csak nem hiányoztam? Mi történt veled, Anné, hogy csak úgy önszántadból meglátogatsz? - kérdezte gúnyosan a láncra vert rém. Vérben forgó szemei, gyilkos őrült tekintete végigszántott rajtam.
- Csak gondoltam ezt látnod, illetve inkább hallanod kell!
- Aaaah...szóval balhé, vagy valami szar dolog megint... - morgott, de azért hagyta, hogy kézen fogjam és elvezessem.
Mohón fellapozta a könyvet, majd olvasni kezdett:

"Én a Halál rokona vagyok,
Szeretem a tűnő szerelmet,
Szeretem megcsókolni azt,
Aki elmegy.

Szeretem a beteg rózsákat,
Hervadva ha vágynak, a nőket,
A sugaras, a bánatos
Ősz-időket.

Szeretem a szomorú órák
Kisértetes, intő hivását,..."

Rahel szereti Adyt... Nem mintha nekem nem tetszenének a versei, de hozzá valahogy mégis közelebb állnak ezek a szövegek.

Éreztem a közelgő vészt, a felkelni vágyó démon süvítését, amint végigvonaglott láncait szaggatva. Szerencsére még volt időm bezárni a kapukat mielőtt ismét elszabadult volna...

Az anné-tudat jó, az olyan szent és tiszta, abban nincs semmi gonosz. Őszinte és jó. Olyankor nincs ösztönök vezérelte rosszindulat és keserédes depresszió. Csak szabad szárnyalás...
De ilyenkor mindig olyan idegen Ő. Idegen és távoli...

Vámpírnaplók - A sors csapdája

Nincs sok hozzáfűznivalóm, ez lett az eddigi leghosszabb naplóbejegyzés. A cím nem találó, de nem tudtam jobbat adni...

- Vannak ezek a furcsa gondolataim, megérzek dolgokat. Álmomban meghaltam. Meg fogok halni! Tudom, biztos vagyok benne! Láttam álmomban - sírtam.
    - Óh, Dana, ne beszélj butaságokat, megfájdul tőle szegény öreg apád feje! - felelte, morogva, ugyanakkor megmosolyogta rémületem.
    - Tényleg meghalok... az esküvő után!
    - Hát erre megy ki a játék...   
    - Értsd meg, félek ettől az egésztől, nem akarok hozzámenni, meg fogok halni! Meghalok, ha a felesége kell legyek! - könyörgő hangom elcsuklott.
    - Dehogy halsz meg! Nem lesz semmi baj, ne mondj ilyeneket, az Isten szerelmére, Dana! Hozzámész és kész, neked ebbe nincs beleszólásod, de ezt már ezerszer megbeszéltük! - vágta hozzám szavait dühösen, majd faképnél hagyott.
    - De... - akartam visszavágni. Késő volt már, elsietett.

    Láttam apámat zokogni. Már egy ideje beteg volt, de amikor meghallottam, hogy egyetlen lánya, egyetlen gyermeke meghalt, azt hiszem egy része velem tartott. Akkor, ott egy kicsit ő is meghalt velem. Hiába, szeretett. Habár nem éreztette oly világosan, én azért tudtam. Még betegebb lett a valóságtól. Az emberi világ szörnyű igazságaitól. Beleőrült. Még hetekig átkozta magát és a férfit, amiért hozzáadott. Hitt benne, hogy azért kellett meghalnom, mert feleségül mentem ahhoz az emberhez. Elhitte a látomásom, mit az esküvő előtt félve megosztottam vele. Önmagát hibáztatta a halálomért.
    Figyeltem őt, ahogy betegen, már már tébolyultan üldözi éjszakánként a szobájában megbúvó rémeket, melyeket minduntalan látni vélt. Félt, rettegett, aludni, de még senni sem mert. Csak kergette az sötétségben rejtőző szörnyeteget.
    S e szörnyeteg én voltam. Mellette voltam, figyeltem őt, míg végül a harmadik héten elindult utánam a halálba. Kilehelte lelkét egy viharos éjszakán. Utolsó szavaival is engem hívott. Tán látott mielőtt elment...

Amikor ölembe hullott a szerencse, miután elfogadtam Francesca édes csókját, azt hittem semmi sem állhat az utamba. Azt hittem, legyőzhetetlen vagyok. Halhatatlan, az éjszaka félelmetes ragadozója. Úgy gondoltam, hogy mivel a sötétség gyermeke, a rémálmok rettenthetetlen lénye én magam vagyok, engem meg nem ijeszthet semmi...
    Tévednem kellett. Rögtön a harmadik éjszakámon. Egyedül voltam, Francescának dolga akadt. Habár megtiltotta, hogy elhagyjam a kastélyt, mégis elindultam. Nem gondoltam, hogy bármi bajom eshet. Elmentem a közeli erdőbe. Mindig-is szerettem ott sétálgatni. A Hold fénye megbabonázott, csalogatott ,mint mindig. Észre sem vettem a rám váró szörnyeteget. Egy váratlan pillanatban előttem termett. Egy hatalmas farkas volt az, rám vicsorgott. Tekintetében láttam a maró gúnyt, a megvetést... és saját magam tükörképét, a rémült áldozatot, akinek hamar vége lesz. Esélyem sem volt. Habozás nélkül nekem rontott. Ledöntött a földre, éles fogait belém mártotta, kis-híján feltépte a torkomat. A következő amire emlékszem, hogy meleg vér fröccsen az arcomra. A csont, ami keresztülhatolt az állat koponyáján, majdnem engem is felnyársalt... Valaki megölte a farkast...
    Ekkor ismertem meg Arachniát. Ha én szörnyeteg voltam, akkor ő maga volt a Pokol Úrnője... és még mégis, vannak nála sokkal, de sokkal hatalmasabbak és erősebbek is.
    Ha gonosz vagy, mindenki rád vadászik. Semmi sem az, aminek elsőre látszik. Az éjszaka teremtményének lenni, sokkal veszélyesebb, mint bárki gondolhatná. Irigylem az embereket. Az ő életük egyszerű és biztonságos. Ehhez képest az semmi. Ami kívülről csillogó pompa, csábító kéjbarlang, az belül férges, kegyetlen és csak arra vár, hogy elpusztíthasson téged.
    Egy utcabálba csöppentünk. Belevetettük magunkat a hömpölygő szórakozó tömegbe. Mi is szórakoztunk. Elvesztünk a bőség zavarában. Ha csak az éjszaka a miénk, jó dolog ennyi ember közt lenni. Ritkán adatik meg. Talán szórakozóhelyeken, de ott nem ilyen nagy a választék. Kisgyermekek, felnőttek, öregek együtt. Színek, fények, illatok, hangok. Megannyi csoda... és mind egy pillanat alatt válik köddé, és lesz az egész egy újabb rémálom melyben mi voltunk az üldözöttek. Ez maga volt a Pokol, melyet három őrült szörnyeteg épített.
    A Pokol, melyben fogva tartották szeretett Francescám. El sem hittem, amikor megláttam. Él, Francesca él. Elhagyott, hogy megmentsen ettől a borzalomtól, de a sors utolért. Elmebeteg ősöm markában vagyok, és azt tesz velem, amit csak akar...

    Nehéz lesz, csak annyit tudhatunk, hogy rengetegen vannak, a három vezető iszonyat erő birtokában van. A főnök, aki az egész mögött áll, még az arcát sem fedi fel gyermekei előtt. Mindig maszkot visel, ha megjelenik köztük. Csak "Mesterként" emlegetik, a nevét sem tudják, a birodalma egy gondosan kiépített átláthatatlan, megbonthatatlan rendszer. Nem tudni mióta működik. Két bizalmasa van, egy török férfi, Ibrahim, feltehetőleg a gyermeke, de ha nincs szerencsénk, akkor a szeretője, tehát abban sem lehetünk biztosak, miféle képességei vannak. A "Mester" talpnyalóját ismerhetjük jobban. Egy tébolyult alak. Találkoztunk is vele. Kutyaként viselkedik, és be van fáslizva a teste, úgy néz ki, mint egy múmia. A "Mester" mentette meg valamikor. A társai meg akarták ölni. Ezért mindent megtesz annak az elmebetegnek...
    Ezért az információért a szemem láttára kínozták Francescát félholtra. Arról nem beszélve, amit velem műveltek... Feledni akarom ezt az egészet...

Vámpírnaplók - A telefonnál Draigh

...ééés íme a következő rész. Végre rászántam magam az írásra. Hát maradunk a szokásos érzelgős maszlagnál, de hát Rahel ilyen. Bolond nőstény. :)
Tessék:

     - Hallo, O'Hara rezidencia! - hallottam meg csengő hangját.
     - Hello, Draighean?
    - Ááá, Rahel, már vártam a hívásod! - szavaiból őszinte megkönnyebbülés és öröm érződött ki - Mesélj, hogy vagy?
    - Ó, borzalom, alig várom már, hogy végre hazatérhessek és lepihenjek rég feledett koporsómban.
    - Haha! - nevet fel vidáman - sosem értettem miért mániád az a doboz! Attól még, hogy vámpír vagy nem tartalak halottnak. Nem értem, miért viselkedsz úgy! Jeremy is vámpír, mégsem...
    - Jól van, jól van, na haragudj, de nem érek rá a végtelenségig! - szakítottam félbe.
    - Oh, bocsáss meg! Mesélj még!
    - Nincs sok mondanivalóm, csak érdeklődni szeretnék, mi van veletek! Itt idióták vesznek körül. Ne érts félre, nem a falkáról beszélek,... sok agyatlan baromba botlik az ember útja során. Merem állítani a Pokol legsötétebb általunk bejárt bugyraiban is értelmesebb lények lakoznak, mint e földön! - morogtam, majd átadtam neki a szót. Ismét csak nevetett.
    - Hát, itt minden rendben. Unalmas az élet nélküled! Hiányzol! Jeremy is nagyon vár, habár még mindig nem képes túltenni magát azon, hogy távollétedben férjhez mentél és voltál képes ezt nem megosztani vele.
    - Ne haragudjon, kényszerből hoztam meg e lépést. Ha nem teszem, lehet, hogy most nem beszélhetnénk. Úgy hiszem az életem (vagy minek nevezzem a lét eme formáját) múlt ezen. Amint hazaértem, ígérem, kiengesztellek titeket - magyarázkodtam. Komolyan gondoltam. Hiába kedveltem meg Berengh-Aart, ez csak az érdek, a családot Draighean és Jeremy jelenti számomra. Nem szabad mást megszeretnem, azzal csak mérhetetlen fájdalmat okoznék magamnak. Senkit nem szerethetek jobban, mint Őt szerettem és ez jó is így.
    - Rahel? Itt vagy?
    - Ne haragudj, csak elgondolkodtam egy kicsit.
    - Oh, rendben. Nem zavarlak sokáig, csak egy két dolgot még hadd mondjak el.
    - Nem zavarsz, egyébként is én hívtalak. Mondd csak, hallgatlak!
    - Szóval, bejelentettem a várható érkezésetek Arachniának.
    - Köszönöm figyelmességed. Hogy reagált rá?
    - Fogad szeretettel, mintha kíváncsiságot hallottam volna a hangjában. Azt kéri, hogy mindenképp látogassátok meg.
    - Természetesen - ó jaj, csak ne akadékoskodjanak ezek a bolondok.
    - Jaj, majd elfelejtettem: "gyáva" Samuel randevúra szeretne meginvitálni.
    - Baaah, már megint?... Azaz még mindig nem képes felfogni a nem-et?
    - Hiába közöltem vele, hogy férjnél van, nem tágít.
    - Aaaaah...- sóhajtottam fel - Nem lesz ennek jó vége. Berengh-Aarnak nem fog tetszeni. Nem szeretnék konfliktust, ha kivívjuk Arachnia ellenszenvét annak nem lehet jó vége, túl erős ellenfél... - kezdtem azt hinni mégsem olyan jó ötlet hazamenni.
    - Ne aggódj, a macskás nő tisztában van vele, és Arachnia is tudja, milyen tud lenni Sam. Nem hinném, hogy haragudna, egyébként meg Samuel nem hiszem, hogy bármit mer majd lépni ha Berengh-Aar is ott van. Úgy hallottam elég erős személyiség, ha csak a fele is igaz annak amit mondasz, Samuel a puszta tekintetétől menekül majd...
    - Szerencsétlen. Tényleg szánom...
    - Jól van, nem lesz semmi baj, majd észhez tér.
    - Remélem. Na de most már ideje mennem. Majd hívlak még, amint lesz időm.
    - Rendben. Jó szórakozást!
    - Hmm... - a telefon elhallgatott.

Az említett karakterekről később részletes leírást fogok adni, ők a Rahel szülővárosában uralkodó Szabbat. Elöljáróban annyit, hogy a főnök az Arachnia-ként említett hölgy, egy öreg Tzimisce. "Gyáva" Samuel egy Malkavita (mi más?), akinek atyja a "macskás nő", akinek életben maradását is köszönheti, többek között.
Remélem legközelebbre le tudom rajzolni őket, ha mást nem pici vázlat formájában, és akkor felkerülnek rövid jellemzések is.

Vámpírnaplók - 15 év

Úgy döntöttem, hogy "naplót" íratok Rahellel. Azaz, ha ügyes vagyok, és sikerül legyőznöm a lustaságom, minden szombaton lesz valami komment. A címnek semmi köze a sorozathoz, nem is kedvelem, csak a poén kedvéért. Ez inkább lesz valami szerepjátékos napló, hogy még jobban megismerjük Rahelt. Kissé bosszantó, hogy idióta hisztérikának van elkönyvelve. Rühellem, hogy az emberek félreismernek és korán ítélkeznek, emiatt pedig lenéznek, holott joguk nincs hozzá. Nem etikus... tessék jobban foglalkozni másokkal, ha már erkölcsösnek mondjuk magunkat!

Elsőre kissé érzelgősre sikerült az írás, és ez még inkább kapcsolódik az elmúlt kalandhoz, mint a mostaniakhoz. Kissé megkésve, de szeretettel! :) 

Plusz ráadásnak egy párbeszéd: hogyan is fogadják a hazatérni vágyó Rahelt. :)

15 év rengetek idő egy ember életében. 15 év alatt világok dőlnek romba, s újak születnek. 15 év alatt rengeteg minden változhat, emberek halnak, s születnek. 15 év alatt rengeteg dolgot el lehet feledni, új életet lehet kezdeni. Az emlékek homályba vesznek, s helyükbe újak lépnek. S így a szív sebei begyógyulnak. Az érzelmek elhalványulnak. A szeretet mulandó. Felejtünk, emlékezünk, felejtünk, emlékezünk... Az érzés odavész-e, ha a szerető eltűnik? Lép-e helyébe másik? Ugyanazt jelenti a 15 év annak, kinek birtokában csupán röpke emberléte van, és annak, kihez az édes örökkévalóság tartozik?
    Ami a Pokolban néhány nap csupán, az a Földön évek alatt telik csak el. Mik történnek ez idő alatt? Tán tudni, sem akarom, tán vissza se térnék többé a földi lét nyomorúságába, ha nem hinném, ha nem remélném, hogy vár rám valaki. De vár-e még? Kellek-e még? Mondd, Kedvesem, gondolsz-e rám magányos perceidben, vagy tán mást ölelnek a karok, melyek egykor engem védelmeztek? Ha éveken keresztül kerestél, akkor fontos lehetek számodra?
    Megőrültem én, hogy olyanok után sírok, akik meg nem érdemlik könnyeim? Megőrültem volna?... Meglehet, hisz neki sem kellek, én akartam ezt, én erőltettem. Nem a kárhozott lelkem kell neki, hanem a test, a testem, a test nyújtotta szolgáltatások... Hát akkor mit vagyok úgy oda? Baaahh, szeretet nem létezik a halál után. Tán soha nem is létezett. Nincs is rá szükségem, sosem volt. Baaah, hazug gondolatok, távozzatok elmémből!
    Végre... 15 év után hazatér a vándor...

Draighean és Jeremy

    - Hey-ho, kölyööök! Van egy rossz és egy jó hírem! Melyikkel kezdjem? - kiáltott fel vidáman Draighean, az immár csendes telefonjával a kezében integetve.
    - Hm...? - nézett fel az előtte tornyosuló könyvkupac mögül Jeremy - Mi történt, kislány?
    - Az a naplopó anyád hazajön! - kiáltotta - Hallod, Jeremy?!?! Rahel hazajön, fel tudod fogni? - rángatta meg a megdöbbent fiút.
    - ... valami nem stimmel ezzel. Hol a hiba?.... Mmmm-mi a rossz hír? - kérdezte vonakodva.
    - Hazajön... a férjével és az új falkájával együtt.
    - MI?!?!FÉRJÉVEL?!?!FÉRJHEZ MENT?!?! - "wtf?"
    - Ő, hát igen... De ne csodálkott, anyád egy kurva, mindigis az volt - fojtott el egy sunyi mosolyt.
    - Ne merészeld! - emelt kezet a lányra, mire az elkapta csuklóját, és kisebb erőfeszítés nélkül eltolta magától. - De...de...de hát Rahel szeret engem! - T_T
    - Badarsááág! Ne reménykedj, kölyök, sosem szeretett! Ő nem szeret senkit! No, de segíts rendet rakni, és viselkedj rendesen a vendégeink előtt!
    - Add a kulcsokat! Kimegyek elé, mikor jön, mivel jön? - elszánt arckifejezéssel nézett a lány szemébe.
    - Ehhh... Még nem vagy nagykorú, nem vezethetsz! - mosoly halvány jelei csillantak meg szemében.
    - Hééé... már elmúltam 30 is!!!
    - Azok csak számok, nekem te mindig-is a kicsi 15 éves kölyök leszel! - borzolta össze a fiú haját.
    - Ne szórakozz velem, Draigheeaaaaan! Ide a kulcsokkal! - támadó állást vett fel. Ugrásra kész.
    - Aaahhahahaaaa! - a lány erre már hasát fogta a nevetéstől, majd mire összeszedte magát hozzá tette: - Te?! Megütni?! Engem?! Ne viccelj, kölyök! Nem láttam még egy ilyen gyenge vámpírt, mint te! Fél kézzel lenyomlak, még a kaját is én hozom neked! Szórakozz mással, kölyök! - kezdett el ismét hangosan nevetni, mire Jeremy sértődötten visszatért könyveihez.

***

Karakterlap - Vampire: Azarahel

Mielőtt végigolvasnád:

Először-is, Rahel történetét csak érdekességként teszem közzé, bárminemű - engedélyem nélküli - felhasználása más helyeken súlyos következményeket von maga után. Ez elsősorban "játékostársaimnak" szól. Az adatlap nektek szól, nem a karaktereknek, tehát amit itt olvastok arról karaktereiteknek tudomása nincs, és nem is lehet... egyelőre! 

Másodszorra, Rahel egyik legkedvesebb karaktereim közé tartozik, ő most a jelenlegi "favorit". Azt hiszem vele sikerült megalkotnom a tökéletes vámpírom. :D Egyfajta nagyon kicsavart önkifejezés e karakter... Szóval fontos nekem, ennek tudatában tessék olvasni! :)

...és végül, de nem utolsó sorban, íme Rahel:

"Önző vagyok, hazug, sokszor bunkó és még gonosz is!... Esetleg még valamit? "

A zene, amiről ő jut eszembe, ami a legjobban tükrözi a karakter egyéniségét:

 

    Név: Azarahel Viorica    
        Rahel-nek szólítják a legtöbben. Az Azarahel Viorica nevet úgy vette fel, ún. művészneve, ezen a néven adatta ki írásait. Az Azarahel saját alkotás, Azrael átalakítása (Azrael : http://en.wikipedia.org/wiki/Azrael ). A Viorica egy román név, Leslie L. Lawrence/Lőrinc L. László : A gonosz és a fekete hercegnő c. regényében olvastam és megtetszett. :)

    Születési név: Dana Aislinn O'Hara
        Sonata Arctica után szabadon. :D Utána néztem ki is volt az a hölgy, akit két számukban (Letter to Dana, Shy) is említenek. Mivel a név fikció, ezért  elcsórtam és hozzáadtam az Aislinn-t. Kicsit utána néztem a jelentéseknek, ez alapján kapott Rahel lakóhelyet is.
        Dana: modern név, "kelta istenanya"
        Aislinn: szintén modern név, "álom, vízió"
       
    Szül. év: 1873. jan. 2. (csak, hogy ugyanakkor legyen a születésnapunk :P)

    Halálának éve: 1893. okt. 31.

    Nemzetisége: ír

    Állampolgársága: ír

    Lakhely: Írország, Sligo
       
    Tartózkodási hely: ha minden igaz, valahol Franciaországban, de ez változó...

    Klán: Toreador
   
    Hobbi: regényírás, festészet, éneklés...a művészet majdnem minden lehetséges formája. A legjellemzőbb talán mégis a festészet, melyhez gyakorta használ extrém alapanyagokat/festékeket, pl. vért. Ezen kívül a szobrászat sajátos formájával is foglalkozik: emberi testek, testrészek, szervek, csontok, stb. felhasználásával absztrakt szobrokat készít. Művészete egész jellemét áthatja, azaz Rahel egy szadista művészlélek. :D

    Hivatás: regényírás, emberként a kor ízlésének megfelelően romantikus regényeket írt, manapság vámpírregényeket ír (neeeem, nem Twilight-féléket,  igazi horrortörténeteket alkot). Legfrissebben megjelent regénye a Hét csepp vér címet viseli (a sztori előbb létezett, mint maga Rahel, az igazat megvallva, ennek a     történetnek a főhőséből nőtte ki magát a szerepjátékos Rahel). Ezen kívül nemrég adták ki Requiem című kisregényét, amely az előbbi utolsó kötete. Újabban versbe szedett végrendeletén és pokolbéli kalandjain dolgozik. 

    Külső jellemzői:   

    * Haj: hosszú, egyenes, vörös
    * Szem: aranybarna/sárga
    * Magasság: 160 cm (picike:D)
    * Súly: 46 kg
    * Alkata: nőies
   
    Természete: szadista, de elsősorban művész. A pusztítással is alkot. Sajátos stílusa jellemzi, mellyel műveit megformálja.

    Viselkedése: gőgös. Néha hűvös, mint valami jégkirálynő, de legtöbbször az arcára van írva minden érzelme, akár egy nyitott könyv. Nem szégyelli hangoztatni a  véleményét, amit el akar érni azért mindent bevet. Többnyire az érdek vezérli. Nem vezéregyéniség, de tisztában van adottságaival (feltűnően szép), és ez         egoistává és önzővé teszi. Kihasználja amit a természet adott, nem egyszer erkölcstelenül, gátlások nélkül. El is várja, hogy mindenki a lába előtt heverjen, aki keresztbe tesz neki, az megfizet. Előbb gondolkodik, aztán megy fejjel a falnak (ha mást nem, tudja miért fáj a feje). :D

    Háttértörténet:

        Mint már írtam, 1873. januárjában látta meg a napvilágot. Nemesi családból származik. Szüleinek egyetlen gyermeke. Édesanyja, Étain szigorú asszony volt, engedelmességre nevelte, és szinte egész életét eltervezte. Véleménye és a kor normái szerint a nő feladata a háztartás vezetése és gyermekek nevelése, erre akarta felkészíteni lányát. Édesapja, Fearchar fiúgyermeket szeretett volna, de sajnos lánya születését épphogy túlélte felesége és nem lehetett több gyermekük. Fearchar nem volt olyan szigorú természetű, mint Étain. Szerette egyetlen lányát, habár a szíve mélyén bánta, hogy nem fia született. Ő akarta, hogy a kislány írni és olvasni tanuljon. Habár egész kicsi kora óta rajzolgatott, mégis leginkább ekkor szerette meg Rahel a művészetet, mely sok gondot okozott számára. Szülei nem tolerálták, hogy lányuk ilyesmire vesztegesse idejét. Megtiltották neki, hogy a művészettel foglalkozzon, elvették a festékeit és egyéb eszközeit. Azonban ez sem állította meg, a végén, csak hogy alkothasson a saját vérével festett képeket, majd titokban regényeket kezdett írni, ekkor vette fel az Azarahel Viorica álnevet, azzal a szándékkal, hogy majd írásait kiadassa. A lázadó lány sok fejtörést okozott szüleinek, de ki nem tagadhatták, örökös hiányában. Tervük az volt, hogy egy nemesi származású ifjúhoz adják feleségül, és így biztosítják, hogy a család vagyona jó kezekbe kerüljön. Azonban a deviáns természetű lány senkinek sem kellett. Akkoriban adták ki első regényét, melyből pénzhez jutott. Azt tervezte, hogy a bevételből elutazik, végleg elhagyja családját, de sajnos annyira nem volt sikeres, hogy terveit véghez vigye. Végül jött egy Uallachán Murray nevű férfi, akinek nem titkolt szándéka volt, hogy a lányt feleségül vegye. A szülők gondolkodás nélkül beleegyeztek a házasságba, mivel Rahel akkor már 20 éves volt, Fearchar pedig halálos betegségben szenvedett. Sürgősen szükségük volt örökösre. 1893. október hónapjának utolsó napján sort is kerítettek az esküvőre.
        Aznap éjjel váratlan dolog történt. Uallachán otthagyta ifjú feleségét, s egyik szeretőjéhez szökött. Sosem volt becsületes ember, a lány csak vagyona miatt kellett neki, így a nászéjszakát sem tartotta fontosnak. Rahel kifejezetten örült ennek. Gyűlölte, hogy férjhez kell mennie. Csodás éjszaka volt, így alvás helyett festéssel töltötte idejét. A teraszon ülve a holdfénynél alkotott, amikor hirtelen a semmiből felbukkant egy ismeretlen hölgy. Emberfelettien gyönyörű karcsú, fiatal lány volt. Zöld szemei vészjóslóan csillogtak. Rahel nem tudta levenni a szemét róla, olyan érzése volt, hogy a nővel kell tartania bárhová is menjen ő, bármit is tegyen, vele kell lennie, örökké. A szépség Francesca-ként mutatkozott be, majd helyet foglalt mellette és beszélgetni kezdtek. Francesca az életéről mesélt, s egyre csak azt emlegette, társra van szüksége az "örök magányban". Habár Rahel nem értette, azt pedig fel sem foghatta miért nevezi magát vámpírnak, mégis itta szavait, s mikor a nő felajánlotta neki, hogy vele tarthat eme édes örökkévalóságba, gondolkodás nélkül igent mondott. Francesca vámpírrá és ezáltal társává tette a lányt. Anyja helyett anyja volt, s egyben testvére, barátja, szeretője. Segítette Rahelt, öröksége megszerzésében, aztán megszöktette, és magával vitte. Az egyetlen volt, aki igazi szeretetet adott neki. Majd egy nap titokzatos körülmények között hirtelen nyoma veszett. Rahel depresszióba süllyedt, melynek következtében mély álomba zuhant, s évtizedekig fel sem ébredt. Később, közvetlen ébredése után, a magánytól szabadulást remélve ghouljává tett egy Draighean nevű fiatal lányt. Rövidesen ez után hirtelen támadt szimpátiája miatt vámpírrá tette az akkor 15 éves Jeremyt, aki azonban soha nem élvezhette Rahel "atyai" szeretetét. Hamarosan a nő játékszerévé vált és Draighean másodlagos vérforrásává. A fiú ennek ellenére rajong a két hölgyért.
Nemsokára, félve a várost uraló vámpírok - általa nem ismert nagyságú - hatalmától ismét felvette a kapcsolatot a helyi Szabbatal. Tőlük értesült a Spanyolországban történt furcsa eseményekről, s mivel soha többé nem volt képes otthon érezni magát hazájában, egy hirtelen ötlettől vezérelve oda utazott...


    Kapcsolatai:

       
        Étain O'Hara: édesanyja, szigorúsága és szilárd erkölcsei miatt korán kivívta lánya gyűlöletét.

        Fearchar O'Hara: édesapja. Kedvelte őt, de nem szerette annyira sosem, mivel könnyen manipulálható ember volt, akit szintén az érdekek vezéreltek.

        Uallachán Murray: férje. A férfi imádta az italt és a szép nőket, ellenben Rahel hiába volt gyönyörű, művésztermészete elriasztotta mellőle a zűrös  életű férfit. Csak a vagyona miatt vette feleségül őt. Rahel számára Közömbös volt, nem volt alkalma jobban megismerni.

        Francesca: Rahel "atyja" volt, az egyetlen, akit igazán tisztelt, s szeretett. "Anyja helyett anyja volt, s egyben testvére, barátja, szeretője."

        Draighean: Rahel ghoulja. Kedveli őt, megbízik benne, ő kezeli vagyonát, s Rahel otthonában tartózkodik.

        Jeremy: a 15 éves fiú Rahel "gyermeke". Eleinte fontos volt neki (nagyon fontos, de a részletekbe nem megyek bele, hadd maradjon meg valami titokként). Jeremy ma már csak egy játékszer a nő életében. Nagyrészt azért tette vámpírrá őt, hogy távolléte alatt valaki táplálja Draighean-t.
   
   
    A Falka:

       
        (R.I.P.) Raphael: ő volt, az első vámpír, akivel Spanyolországban találkozott. A kicsi csúnya férfi abszolút közömbös volt számára. Eleinte kifejezetten  undorodott tőle, később megkedvelte, de igazán sosem ismerhette meg.
            "Kár érte, sokra vihette volna..."

        (R.I.P.) Asphodel: a gyáva falkatagot, mélyen megvetette, de igazán sosem érdekelte őt.
            "Ő ki?"

        (R.I.P.) Federico Garcia: a kezdetektől fogva kedvelte a falka vezetőjét. Igyekezett minél közelebb kerülni hozzá, hogy aztán a helyzetet kihasználva elnyerje a   többiek tiszteletét. Eleinte naivan hitt benne, hogy terve sikerülhet, de végül kudarcba fulladt. Testi adottságait kihasználva, erkölcseit feladva próbált a központba kerülni, amit Federico ki is használt. Semmibe vette őt, olcsó játékszerként tekintett rá, mint később ez számára is világossá  vált. A tudat, hogy semmibe vették, az őrületbe kergette. Meghasadt a lány személyisége, és kialakult egy másik "én", akinek egyetlen célja a  bosszú volt. Azonban ő is tisztában volt azzal, hogy egyedül gyengék ahhoz, hogy ártsanak a férfinak. Kihasználta azt, hogy egy másik  falkatagnak, az újonnan jött Berengh-Aarnak is sérelmei vannak Federicoval szemben. A második személyiség erősebbnek bizonyult, átvette az  uralmat Rahel felett és Berengh-Aart ráuszította a vezetőre. Hamar kiderült, hogy ő áll Federico megtámadása mögött. Majdnem az életébe  került. Rögtön ez után Berengh-Aar ismét megtámadta Federicot, de elvesztette a harcot. Ugyanakkor váratlan fordulat állt be, Berengh-Aar lelke erősebbnek bizonyult és átvette az uralmat Federico teste felett. Így végül Rahel is elérte célját.
            "Sosem érdemelt örök életet. Az egyetlen dolog, amit bánok vele kapcsolatban, hogy nem az én kezeim vetettek véget életének..."

        Ricardo: a csendes falkapap talán az első, aki a kezdetekben nem vívta ki Rahel ellenszenvét és ez így is maradt. A csendes férfivel nem támadtak nézeteltéréseik, békében megvannak egymás mellett és ennél több nem is kell ahhoz, hogy Rahel elfogadja őt.
            "Valahol talán még tisztelem is őt, tudása illetve tudásvágya miatt, bár megérteni sosem fogom. Azt hiszem jobb is így. Örök ellentét van  köztünk. Ő a tudományoké, én pedig a művészethez tartozom..."

        Grün: kifejezetten szórakoztatónak tartja Rahel az őrült zsenit, habár időnkénti hóbortjaitól haja az égnek áll. Mivel maga is az őrület határán táncol, meg tudja érteni azt, ha valaki nem egészében ura az elméjének, épp ezért nem nézi le Grünt, sőt, kifejezetten kedveli.
            "Zsenialitása páratlan, épp ahogy őrülete is. Testvér... ha nem lennél, nincs az a művész, aki megalkotna!" "

        Berengh-Aar: az első pillanattól fogva szimpatikus volt Rahelnek, habár ezt 99%-ban külső adottságainak köszönheti, ugyanis Berengh-Aar feltűnően  jóképű férfi volt. Rögtön mikor, a csapatba került nézeteltérései támadtak, az akkori vezetővel, Federicoval. Rahel később ezt is kihasználva uszította rá         Federicora, melynek súlyos következményei lettek. (lásd.: Federico) Ez után még közelebb kerültek egymáshoz, egyre jobban megkedvelte őt, habát ezt  magának nem meri és talán sosem fogja bevallani. Berengh-Aar az újdonsült vezető aztán feleségül vette őt. A házasság ötletét maga, Rahel vetette fel, mint egyeszséget, mely mindkettejüknek jó.
            "Hmm...jó party...de még milyen jó party! Aww...ennél jobb nem is lehetne! Imádom a zsenialitásom, csak gratulálni tudok magamnak! Szép munka, Azarahel!""

        Hunter: még nem volt alkalma jobban megismerni az új falkatagot, de az eddigiek alapján képesek összedogozni.
            "Jó csapatjátékosnak látszik. Ha helyesek a meglátásaim, hasznos lesz ő nekünk, sőt mi több, jó vezető is.""

        Angelo: őt sem ismeri még túlzottan, azonban egy dolog biztos:    
            "Egy gond van vele...kísértetiesen emlékeztet Federicora. No, de kezdjünk tiszta lappal! Nem minden Lasombra Federico!"""

        Anasztázia: a nő sosem volt kifejezetten unszimpatikus számára. Miután tapasztalta, megfélemlítéssel nem tudja kivívni tiszteletét, könnyen megkedvelte őt. Anasztázia szemében Rahel valószínűleg közömbös lehetett, így nem sok szót váltottak. Anasztázia már nincs a Falkával.
            "Kedveltem... Szívesen megismertem volna jobban. No mindegy..."

        Elza: egy eléggé zűrös esemény következtében ismerkedtek meg. A közös küzdelmek, közös ellenségek összehozták a két tragikus sorsú nőt. Talán még  össze is barátkoznak a jövőben.
            "Hmm... Az első Lasombra, akit igazán, őszintén kedvelek! Haladás! Egy piros pont magamnak!"

Egyéb képek:
(Falkatagok "coming soon")

Rahel és a "Lasombrásított" Berengh-Aar
(lusta színezés, bocsánat a vacakságáért, majd lesz jobb is)

Francesca

Egyéb, Rahelhez kapcsolódó képek: 

Hét csepp vér karakterek: 

(Francesca szintén szerepel a történetben, és ott is Rahel atjya)

Caius Aracnus Damael
(leginkább egy rohadtul erős Tremere-re hasonlít)

Franz Johannes Krause

(Nosferatu?:D)

Raphael

(Gangrel?)

A helyesírási hibákért és elgépelésekért elnézést kérek, ha lesz időm, rendesen átolvasom az egészet és javítok, csak már nagyon fel akartam rakni! :D

*Beszédes nevek:

Étain: féltékenység
Fearchar: barátságos
Uallachán: arrogáns férfi

Ha támad az ihlet - Álmok, múlt, apa, fiú...

    Kibújtam a cipőmből és lassan belenyomtam a lábam a forró földbe. Megmozgattam a lábujjaim, a talaj puha porszemcséi finoman csiklandozták a talpamat. Jól esett. Elindultam. Végre egyedül, végre szabadon. Kezembe kaptam a cipőimet, majd elrejtettem őket két hatalmas szikla alatt, aztán nekiálltam kigombolni az ingemet. Meleg volt, kellett egy kis fürdőzés. Gyorsan megszabadultam a ruháimtól és elindultam.

    A tó vize tiszta volt, láttam az úszkáló apró halakat és a megannyi színes kavicsot. A Nap magasan járt, s fénye megcsillant a víz tükrén. Félénken kinyújtottam a lábam, befeszítettem a lábfejem, és óvatosan belemártottam, majd hihetetlen sebességgel rántottam vissza: hideg volt a víz, meglehetősen hideg. A lábam nyomán apró hullámkarikák vonaglottak végig, megbolygatva a nyugodt tavi világot. A halak megriadtak és tovaúsztak. A víz hőmérsékletének ellenére kedvem támadt utánuk iramodni. Ismét beleléptem a tóba, aztán szépen lassan, egyik lábat a másik után. Gyerünk! A térdemet mosták a hűvös hullámok, s egyre feljebb csaptak, amint közeledtem az előttem magasodó hegy tetejéről zubogó vízeséshez. Mire odaértem a víz már a mellkasom simogatta. Beúsztam a csobogó zuhatag alá. Kirázott a hideg a hűvös cseppek sokaságától, de ennek ellenére jól esett e felfrissülés. Nyújtózkodtam egyet, még utoljára megmártóztam, aztán visszaúsztam a partra.

    Leültem egy hatalmas sziklára és hagytam,hogy a Nap meleg sugarai megszárítsanak. Behunytam szemeim és az ég felé emeltem arcomat... és vártam. Mindeközben furcsa érzés tört rám. Olyan érzés, mintha valaki figyelne. Körbenéztem, hogy elhitessem magammal, nincs semmi gond és így is volt. Egymagam voltam. Folytattam az édes semmittevést, de nem sokáig, mert rögtön miután ismét becsuktam a szemem, jeges fuvallat tört elő az erdő fái közül, s súrolta hátamat. Hirtelen sötét felhő kúszott felém, eltakarva a fényt. Felnéztem: hatalmas fekete függöny. Tán eső lesz, gondoltam. Tévedtem. Minden elcsendesült, majd valami megindult, de nem a vihar, és a felhő sem ontotta magából az esőcseppeket. Szél támadt mögöttem, s megéreztem a fenyegető vészt. Hatalmas erő közelített felém. Az energiák összecsaptak. Az erdő szelleme védelmet vont gyermekei köré, de az a valami csak jött és jött, meg nem állította őt semmi. A legfurcsább az volt, hogy látni nem látszott senki, megpróbáltam magam a vihar illúziójába visszacsalni, de minden olyan gyorsan történt.

    - Megvagy! - kélt útra a hang a fák közül. Diadalittas volt, s mégis gyermeki játékossággal zengett.

    - Megvagyok - állapítottam meg, kissé kérdő hangsúllyal. Aztán lassan megfordultam. Ekkor még nem éreztem félelmet, de amint ránéztem a hang tulajdonosára, valami belém vájt, valami, ami több volt, mint puszta rettegés... Felismerés volt, holott életem során egyszer sem láttam az illetőt, ebben biztos voltam. 30-40-es éveiben járó férfi volt. Sűrű sötét vállig érő haját szorosan össze fogta a nyaka felett. Arca szögletes volt, erős vonásokkal, vékony fehér bőre kihangsúlyozta csontozatát és szinte világítottak alatta az erei. A legrémisztőbb a tekintete volt. Szűk résen át sárga, kígyóéhoz hasonlító szempár meredt rám. Gőgöt láttam benne és a megnyert csata örömét. A férfi fekete nadrágot viselt, szigorú tartással állt előttem. Izmos felsőtestére is, mint arcára, feszült a hófehér bőr. Mindössze egy fekete köpeny hullámzott rajta, nyakánál összefogva egy hatalmas, díszes csattal, melynek közepén vörös ékkő csillogott. Keskeny ajkait lassan, érzékien megnyalta. A nyelve is egy kígyóra emlékeztetett, hegyes, élénkpiros fürge nyelv volt. Ennek ellenére mély hangja emberien csengett.

    - Óóóh, végre! El sem tudod hinni, mennyire vártam már erre a pillanatra! Amikor először megláttalak, már akkor tudtam, hogy hozzám tartozol... Jo-hann-nne! - jól megformálta gúnyos, vágyakozást sugalló szavait, nevemet különösen érzékien ejtette ki, minden szótagot külön megnyújtva, kihangsúlyozva. Úgy tűnik ismer, ismert...és én is ismerem, mégsem tudtam ki ő. Belém fagyott a szó, mozdulni sem tudtam, éreztem, hogy várnom kell, meg kell hallgatnom. Tudtam, hogy el fogja mondani ki ő... de ekkor furcsa dolog történt.

    -  Shaoh-Morkhn - ejtettem ki e szót, s tudtam az ő neve az. Mintha valami más, idegen erő irányított volna, s lökte volna ajkaimba e szót, e förtelmes igazságot.

    - Ó, hát emlékszel rám?... Hogy is feledhetnél, hisz annak idején mindent elvettem tőled...mindent - halk volt, s vészjósló - Én sem feledtelek, nem feledtem azt az elszánt tekintetet. Tisztám emlékszem arra a pillanatra, amikor először láttalak. Az érzésre, ahogy megmártottad bennem a tőrt. Egyszerű voltál és nemes, mondhatni együgyűen tiszta, s jó. Az ösztönök vezéreltek, hogy megóvd a világot valami rossztól, de én már akkor láttam, én már akkor tudtam... - kissé merengővé vált arckifejezése, amint visszaidézte a képeket. Könnyek szöktek szemembe, emberek sikolyát hallottam, a tűz sercegését, az eleven hús égett, ezrek pusztultak. Viharos képek jelentek meg előttem, mégsem tudtam hová tenni őket.

    - Láttam a szemedben. Láttam az ébredő sötétséget, a születendő gyilkost... Most sem vagy ember, le sem tagadhatod, mennyire gyűlölöd léted e világban. Hiába öltelek meg, tudtam, hogy újjászületsz ismét, s enyém leszel, ha eljő az idő... Ó, ha tudnád mióta várok rád! - itt, mintha egészen elérzékenyült volna - Azóta a csodás pillanat óta, vágyom rád, kellesz nekem! Kellesz nekem, bármi áron is! Akármilyen eszközt képes vagyok bevetni, hogy enyém légy, de nem teszlek gonosszá. Úgy kellesz nekem, mint ember, mint nő, mint gyenge! Világokon át üldöztelek, életeken át vártalak, kutattam léted. Akadályokat állítottam eléd, de te mind legyőzted, mindig... nem is értem, valahogy mindig kicsúsztál a kezeim közül. De ez már a múlt, most itt vagy! Mennyi mindent éltünk át, anélkül, hogy tudtad volna, én mozgatlak, kicsi bábom! Leány gyermekem küldtem melléd, segítsen utadon... Emlékszem rá...Ó, Te! Mindigis vonzódtál a gonoszhoz, de nem eléggé! Fiam is megszeretett... no hát az is régen volt. Pusztulnia kellett neki is. Leányomban is szeretőre leltél... Érzed hát? Az én vérem az egyetlen, mi örök társad lehet. S amint látom, ismét rátaláltál, elsőszülöttemre - nevetett fel, s mutatott a mögöttem húzódó sötét erdő fái közé. Rettegve fordultam meg. Félelmem beigazolódott. Ő volt ott, a fiú, a gyermek, akiről beszélt, az egyetlen akit szerettem, s akiért másodszor is kész voltam meghalni. Rémülten nézett, hol rá, hol rám. Aztán elkezdett futni felénk. Megtámadta volna a férfit, ha nem ugrok elé kitárt karokkal. Nem tudtam megmagyarázni tetteim, de biztos voltam benne, hogy mit kell csináljak. Ha nem állok közéjük, akkor ő meghal. Így menthettem meg. Közöttünk áttörhetetlen energiafal keletkezett. Nem tudom, hogy én alkottam e vagy a szörnyeteg, de ez akadályozta meg végzetét. A férfi felemelte csontos kezét, mire hatalmas fekete karmai nőttek, s tenyerében kék lángok izzottak fel. A kezétől kiindulva fehér bőre megkeményedett és elkezdett megrepedezni, mintha le akarna hullani a testről, de ehelyett méregzöld pikkellyé változott. Egészen előrehajolt, mintha fájdalmas görcsök gyötörnék, aztán a hátából hatalmas bőrhártyás denevérszárnyak nőttek ki. Lábai hosszú kígyótestté változtak. Rám villantotta kegyetlen sárga szemeit. Halkan hallani véltem, amint a mágikus fal mögött szerető kedvesem nevemet kiáltja. Eleinte csak szidott, amiért "megidéztem" a pajzsot. Nevezett a világ bolondjának, mert nem hagytam őt harcolni. Majd haragja átcsapott elkeseredésbe, és hangos zokogás közepette üvöltött szabadságomért. Egy darabig még tudtam rá figyelni, de egészen addig, amíg a szörnyeteget lefoglalta az átváltozás. Én magam, nem tudtam mit kezdeni. Nem tudtam őt megtámadni, nem tudtam magam megvédeni... magam nem, csak őt, akit szerettem. S nekem ez volt a fontos. Shaoh-Morkhn kinyújtotta kezét felém és én elindultam, tudván a pusztulásomba rohanok. Amint odaértem hozzá, körém vonta karjait, szerető... érzésre igenis szerető ölelésébe vont. Bár hűvös és kegyetlen volt e szeretet, már ha lehet így nevezni...

    - Jöjj, leányom! Feledd a múltat! Feledd el őt! - s ekkor már nem tudtam, ki az, ki a fal mögött zokog, s véresre vert karjaival továbbra is kétségbeesetten üti a láthatatlan falat. Egy ismeretlent láttam, aki mindenáron engem akar. Éreztem, hogy a tekintetben, mellyel reá nézek, nincs semmi érzés, csak a puszta közömbösség.

    - Szeress, légy enyém, s feledd el őt! Szeress engem! Mondd, hogy szeretsz, ne nézz rá! - fogta meg az államat gyengéden, s fordította fejem arca felé.

    - Szeretlek! - suttogtam, mégis mindenhonnét visszhangzott szavam. Kimondtam e szót, s éreztem is az elátkozott szerelmet, de nem iránta... hanem egy ismeretlen, idegen iránt. A fekete köpeny rám borult, elnyelt a sötétség, még utoljára rápillantottam a fal mögött küszködő fiúra, aztán megszűnt létezni a világ. Vele, a szörnyeteggel, a gonosszal zuhantam a semmibe, s közben gondolatom más körül forgott. Ködös elmém csak egy dologra koncentrált már:

Meg kell találnom őt, meg kell találnom azt a valakit, akiért szívem él, s dobog. 

Egypercesek - Atorii

    ... megkondult a harang. Csengése, mint hívó szó, vonzott magához. Céltudatos léptekkel indultam el a templom felé, vonszolva magam után lelkem kegyvesztett sötétségét, tudván, hogy most itt valaminek vesznie kell. Pusztuljék hát a kárhozott, vagy minden mi hazug és szent. Kísérjen a végső halál utamon, vagy rombolja le e vérből és nyomorból született isten. A választás a te kezedben van, Sors! - Mentem tovább, egyre közeledve az építményhez. Arannyal bélelt kőpokol...
    Hatalmas kapuk, fényűző díszek, szobrok némán figyelnek. Lélek-vesztett emberlények sokasága hallgatja a hamis igét, melyet hangos kórus zeng. Az oltár előtt áll Ő, magasba emelt karokkal vezényel, irányítja a birkacsordát. Rám se hederített, amikor beléptem, de egy zavarodott szempár találkozott enyémmel, s ez éppenséggel elég volt ahhoz, hogy pánikot keltsen. Jelenlétem felborzolta a kedélyeket.
    - Vámpííír! - sikoltott fel, mire vészjósló csend ülte meg a helységet. A hangtalanság tomboló vihar eljövetelét jelezte. Először nem tudtam mit lát, majd bekebelezett a szörnyű érzés. Forróság öntött el: a köpenyem lángra kapott. A tűz nem perzselte a testem, megannyi vörös szikra táncot járt mögöttem, sejtelmesen megvilágítva testem. Túlvilági démonnak tetszettem, ki egyenest a Pokolból jött, hogy leszámoljon a hívekkel. Eluralkodott a káosz. Buja léptekkel indultam meg az oltár felé. A padokon egymást lökték, taposták az emberek, próbálva minél messzebb kerülni tőlem, a szörnyetegről. A pánik keltette zaj nem érte el füleimet. Halálos nyugalomban - hiába voltam tudatában végzetem közeledtének - fordultam szembe velük, mint a pap, ki hirdeti az igét. Intésemre a kapuk bezárultak, Isten háza megremegett, a félelem uralta immár. Akárha papírból lettek volna a falak, indultak bomlásnak. Hosszú, karcsú repedések indultak meg pontosan felettem, mint kecses kígyók, s kúsztak végig, míg végül összedőlt az egész, akár holmi kártyavár.
    - Ím, győzedelmeskedett a Gonosz! - kélt útra egy hang a romok közül, majd a papot véltem felfedezni e szavak mögött. Lassanként lábra állt, és akkor csapott belém a felismerés. Három angyali szem meredt rám, levetkőzve az álcát.
    - Nathanael! - kiáltottam fel, meglepetten.
    - Atorii! - felelt, majd lehajolt hozzám, homlokomra csókot lehelt, s tovaszállt mind, a való...

Szösszenet Atorii Okami tollából

/Torii az új karakterem, aki hasonlít a fenti képen lévő hölgyhöz. Később írok majd a karikról./

LOVE - Illat

Már nem vagy velem, rég elmentél. Hiába! Oly' furcsa játékot űz velem a Sors. Egyedül vagyok, de az illatod mindenhova magammal viszem. Lágyan libbenti felém a szél eme édeskés aromát. Különös álmokat kelt eme illúzió. Mintha még mindig itt lennél, holott máshol jársz, tudom jól. Mégsem hiszem. Oly' valós, s éppannyira hihetetlen. Szemeim becsukom, hagyom, hadd ragadjon magával az érzés. A levegő langyos örvénye meglebbenti a hajam, s a nyakamat érinti, simítja, akár kezeid érintése is lehetne. Beleborzong testem, hirtelen megrezzen, mintha áramütés érte volna. Bizsereg a bőrömön utolsó érintésed nyoma, s ajkaim valamire várva lassan kinyílnak, mint egy bimbózó rózsa, élettel s vággyal telve. Szinte érzem heves, tűzzel teli csókod ízét. Felemelkedik a mellkasom, ahogy a tüdőm megtelik levegővel, majd ismét leenged, kifúj, s egyre gyorsul, fel...le...fel...le...fel...és le. Ereimben zubog a lángoló vér, szívem szinte felrobban e tempótól, hevesebben ver, mint valaha. Dübörög, mint börtönéből kitörni vágyó fenevad. Megőrjít e kéjsóvár szenvedély. Képzelt alakod velem együtt lüktet, felemészti a gyilkos vágy. Egyre gyorsul, egyre szaporább, míg végül kileheli lelkét. Fájdalmas tőrként hasít belém a felismerés, amint kinyílnak szemeim, s kimerülten zihálva, meglepetten tapasztalom: nem vagy velem. A szellő tovarepíti az illúziót... Csak egy illat. Semmi több.

Helló modern dizájn?

  Idegesítő fehér betűk fekete alapon, lecserélve! :D Éééés lila! ^^

OFF - Hangulatsztori: Vérszomj

Megrázod a fejed, lassan kezdesz észhez térni. Még mindig érzed a lüktetést odabent. Nem igazán tudod, hol vagy és hogyan kerültél oda. A fáradtság hirtelen tört rád és elnyomott az álom, vagy elájultál. Meg kell bizonyosodnod róla, hogy biztonságban vagy. Senkiben nem bízhatsz, csak magadra számíthatsz.
Lassan kinyitod a szemeid. Gyéren pislákoló lámpa fénye vakít meg. Zavaró köd úszik a látóteredbe. Reflexből elfordítod a fejed, mi még mindig rettentően zúg. Kezd kitisztulni a látásod. Sötét van, ez jó. Emberek vesznek körül. Ülsz. Semmi veszélyes tényező. Ó igen, már minden világos. Gyorsan visszatérnek az emlékeid. Egy buszon ültél, amikor elaludhattál. Még soha nem történt veled ilyesmi. Meglepett. Rájössz, hogy alig pár percre csuktad be a szemed. A melletted ülő alak már leszállt. Miatta tetted, már összeállt a kép az agyadban. Furcsán nézett rád az az ember, nem akartál feltűnősködni. A többi együgyű halandó elnézi a különcködést, de van köztük egy-egy rettentően idegesítő. Jobb elkerülnöd őket, ezt tudod jól. Hiszen, ha felhívod magadra a figyelmet, a végén még beleköpnek a levesedbe, azt pedig nagyon nem szeretnéd.
A játék most valahogy fontosabb a polgárpukkasztásnál. Ma éjszakára más terveid vannak. Valami nyugodtabb elfoglaltságra vágysz. Nem akarod sokáig húzni a dolgokat, már így is elég kimerült vagy.
Az éhség elborítja az elméd. Nehéz tisztán gondolkodnod. Felébredt benned a fenevad és egyre csak kikívánkozik. Szaggat belülről, mar és üvölt. Ki akar törni börtönéből. Hatalmas úr az éhség, legyőzhetetlen bestia. Lassan átveszi az uralmat a gondolataid és az érzékeid felett. Kényszerképzeteid támadnak. Fenyegető árnyakat látsz mindenütt. A kép el-elmosódik, nem látod az alakok körvonalát, csak a lüktetésüket érzed, azt a ritmikus, csalogató lüktetést. Érzed, hogy ajkaid résnyire nyílnak, zihálni kezdesz, fújtatsz, mint egy felbőszült vadállat, legalábbis belül ezt érzed. Szerencsére még nem ennyire súlyos a helyzet.
Valaki félénken megérinti a vállad, szinte észre sem veszed. Alig hallod amikor megkérdi, jól vagy-e. Le kell nyugtatnod magad. Hosszú éles körmeid a bőrödbe hatolnak, amint belemarsz a csuklódba. Térj észhez, hajtogadot. Semmi gond, mindjárt megkapod amit akarsz, mondogatod magadnak, s egy idő után el is hiszed. Most már kezdesz rendbe jönni.
Immár józan ésszel tekintesz körbe. Semmi hátráltató körülmény. Tiéd a terep. Végigméred a felhozatalt. Egy olcsó önkiszolgáló étterem ez az egész roncs. Zötyög, zörög, majd szétesik, ahogy rázza a húst. Halad a célja felé. A dagadt sofőr beletapos a gázpedálba, mire a nép zúgolódni kezd. Ahhoz képest, hogy késő van, elég sokan vannak. Akad bőven választási lehetőség, de nem vagy megelégedve velük. Egyik ocsmányabb, mint a másik. Szemétevő rühes banda... Keresgélsz, jól megnézed őket. Kezdenéd feladni, amikor megakad a tekinteted egy szemrevaló darabon.
Egészen távol áll tőled. Ráfókuszálsz. Feketén csillogó, frissen mosott haj, ide érzed az illatát. Kék, kissé fáradt szemek. Kreol bőrének mámorító illata megcsapja az orrod. Igen! Ő lesz az...kiválasztottad. Tekinteted le sem veszed róla. Figyeled minden apró mozdulatát. Minden perc egy örökkévalóság, mire végre egy jel: megigazítja a kabátja gallérját, elkezd mozgolódni, sűrűbben tekintget ki az ablakon. Le fog szállni.
Te is felállsz, közben végig őt figyeled. Néhány lépést tesz az ajtó felé, majd mintha érezné, hogy valami nincs rendben, rád néz. Szégyenlősen lesütöd a szemed. Jó színész vagy. Az elismerést kiolvashatod bizsergő aurájából. Jól esik neki, elragadónak érzi magát. Pedig, ha tudná mi vár rá.
A busz egyre lassul, majd bekanyarodik a megállóba. Nyílik az ajtó, s ő még egyszer rád néz, elfojt egy félmosolyt, majd elindul. Utána indulsz. Elgondolkodtató az emberek naivsága. Most minden bizonnyal azt hiszi, tetszik neked. Igaz is, valóban tetszik, de nem olyan értelemben, ahogy azt ő gondolná. Csak egy eszköz. Szükségleteid kielégítésének olcsó eszköze. Nem egy pótolhatatlan darab. Ő pedig azt hiszi, el is csábíthatna téged. Még kacérkodik veled. Kíváncsi rád.
Nem baj, így még érdekesebb lesz a játék.
Útnak indul. Szaporán szedi lépteit. Siet haza. Követed. Nem kell már nézned, hogy tudd merre tart, akár csukott szemmel is megtalálnád. Kiismerted. Ismered lépteinek zaját, melyek visszhangzanak az elmédben. Az illata beitta magát az orrodba, meg tudnád mondani hány lépésre van tőled. Egész lényeddel érzed őt. A játék elkezdődött!
Eleinte tudomást sem vesz rólad, de a harmadik utcánál már feltűnsz neki. Nem látott még ezen a környéken. Egyre ijesztőbbnek tartja a buszos esetet. Már korántsem olyan magabiztos csábító. Nem fél még. Tisztában van vele, hogy előnye van hazai pályán. Úgy ismeri ezt a környéket, mint a saját tenyerét. Tudod jól mi a terve, mind egyformák, egyformán naivak. Ott van a táskájában valami önvédelmi eszköz a végső esetre. Nem fog hazamenni. Inkább kergetőzik egész éjjel. Neked nem is kell más. Pont ez a célod. Meneküljön csak.
Egyre szaporábban lépked, már-már fut. Sűrűbben fordul hátra. Nyugodtan haladsz mögötte. Elhatalmasodik rajta a rettegés. Hiába mutatja a külvilágnak magabiztosságát, a teste elárulja, hogy hazudik. Forró izzadtságcseppek csillognak a homlokán. Érzed a szagát, a félelem szagát. Lélegzetvételei egyre szaporábbak, szívének ritmusa felgyorsul. Érzed a lüktetését. Hívogat minden egyes dobbanás. Egyre hangosabban ver. Mint egy dob. Megszólal a fejedben a zene. Lépteinek ideges koppanása. A halál dala ez. Úgy csábít. Egyre nehezebben tudod visszafogni a bestiát. Legszívesebben azonnal rávetnéd magad, de abban nincs semmi élvezet. Viszont nem bírod már olyan sokáig, sietned kell.
Futni kezd. Felhívás keringőre, több sem kell, utánairamodsz. Egy ugrással előtte teremhetnél, de hagyod, hadd vergődjön még. Zihál, egyre kimerültebb. Alig bírja már. Eljött a te időd. Hátrálsz, higgye csak, hogy lerázott. Messziről érzed, hogy kezd megnyugodni. Hallod a halk koppanást, amint nekidől egy falnak. Egyre közeledsz. Ő mit sem sejt. A végzete lassan eléri... Érzed, ahogy az izmaid megfeszülnek ugrásra készen. Pozíciót váltasz. Két lépést hátrálsz. A bestia készen áll.
Elrugaszkodsz...Halálos csendben érsz földet előtte. Hirtelen fel sem tűnik neki. Aztán felnéz. Hatalmasat sikolt. A rettegés uralja tettei, nem tud tiszta fejjel cselekedni. Kis-híján megállt a szíve. Rád néz, most már tisztán lát. Arca elé furcsa köd vonul be. Ajkait résnyire nyitja. Egész testén végigfut a remegés. A halálfélelem keveredik benne az őrült vággyal. Oly' tökéletesnek lát téged, a legapróbb porcikája is kíván. Érted lüktet a teste. Mereven bámul rád, bódult tekintettel. Érzed minden egyes szívverését.
Dereka köré fonódnak karjaid. Magadhoz vonod lágyan. Teljesen elalél, átadja magát neked. Fejét egyre nehezebbnek érzi, és szinte magától bukik hátra. Kivillan fedetlen nyaka.
Hatalmasat nyelsz, érzékien megnyalod ajkaid. Látod, ahogy lüktet az ér a szív dobbanására... Bumm...bumm...bumm...
Közeledsz felé. Becsukod a szemeid. Amint megérzi forró leheleted a nyakán felszisszen. Ajkaid kinyílnak. Minden másodperc egy örökkévalóság. Az elméd egy dolgot akar. Tűhegyes szemfogaid már karcolják, majd átszakítják vékony bőrét. Felnyög a fájdalomtól. Fogaid egyre mélyebbre hatolnak. Érzed az ér lökését. Fala átszakad, mint kés a vajon, úgy hatolnak át rajta fogaid... és akkor megérzed. A felgyorsult szív sebesen pumpálja a vért. Az éltető vért, mely ajkaidhoz érve, mint a legédesebb gyönyör olvad el. Vadul belekapaszkodsz az áldozatba, egyre erősebben szorítod, ajkaid nyakára tapadnak, és egyre erősebben szívod vérét. Az érzés maga a mennyország e földi pokolban. Semmi más nem számít, csak ez az élvezet. Kielégített vágyaid neki is hangot adnak. Teste remeg nyomásod alatt. A csodálatos érzet elborítja elméd, alig hallod, amint kéjjel teli hangon felsóhajt. Csak annyit tapasztalsz, hogy elernyed karjaidban. Az örökkévalóságig innád vérét. Oly' érzéseket kelt benned, mit emberként sosem élhettél volna át. Ez maga a legédesebb kín. A halál csábító csókja. Egész lényed reagál rá. Az utolsó pillanatig kiélvezed, az utolsó cseppig.

A bestia elégedetten felmordul benned...

OFF again - Láttál már hobbitot?/Emberekkel nem éri meg őszintén beszélgetni

- Hé, találkoztál már hobbittal? - *gyanakodva, de inkább érdeklődve felhúzza egyik szemöldökét*
- Ő... mi? - *értetlenül néz* O_O
- Hobbit. Találkoztál már hobbittal? - *sürgető hangnemben, mintha ez lenne a világ legegyértelműbb és legvilágosabb dolga*
- Hát...azt hiszem nem - *megszeppenve*
- Huhh - *megkönnyebbülten letörli a homlokát* - akkor jó. Ha megfogadod a tanácsom, messze elkerülöd őket!
- Miért? - *kissé ijedten*
- Mert veszélyesek és erőszakosak.
- Te már találkoztál hobbittal?
- Együtt élek egyel - *komoran*
- He? - *kétkedve* - Egyébként, mit is mondtál, hogy hívnak?
- Anné Azarahel Arisa Lee de la Fay - *egy levegővel, széles vigyor kíséretében*
- Aha! Most már értem! - *ironikusan* - Rövidebben esetleg?
- Rahel - *még szélesebb vigyor*
- Akkor, Te...Rahel... Most totál hülyének nézel? Komolyan azt akarod beadni nekem, hogy egy boszorkány vagy, aki egy démon szeretője és a háziállatod egy vérfarkas?!?! - *mérgesen*
- Hát...igen, valahogy úgy - *zavartan mosolyogva*
- Ahha! Vérfarkas, meg démonok, mi? Fogadjunk, hogy eladtad a lelked az ördögnek! Átlátok rajtad! Nem vagy te boszorkány, csak egy sátánista emo vagy miafrász!
- Naaa... nem szoktam hazudni! - *bociszemekkel* - Nem alkudozok én senkivel sem! Mit képzeeelsz? - *nyelvet ölt*
- Aha... - *kissé értetlenül* - Akkor biztos megidézted azt a démont... - *elgondolkodik,de maga sem hiszi amit mond*
- Neeem, neeem - *rázza a fejét, majd lelkesen mesélni kezdene* - Egy jó barátom által ismertem meg...
- Aha, biztos ő is boszorkány és ő idézte meg! Értem én, értem én! - *szakítja félbe*
- Neeem, dehoogy! - *nevet*- Nem boszorkány, inkább nevezném óriásnak... tudod, olyan félistenszerű - *mosolyog*
- Várj, várj, ne mondj semmit, kitalálom: Hercules! - *ironizálva, gúnyosan egy diadalittas mosollyal fűszerezve*
- Nem, nem...mi Thornak hívjuk.
- Na jól van, elmész te a fenébe! Szórakozz mással! - *idegesen*
- Jól van, bocsi, bocsi! Ezért legyen az ember őszinte másokkal... - *morog* - Pedig, eskü szimpatikus vagy! - *mentené a menthetőt*
- Azért nézel hülyének! Rabold más idejét! ... - *nagyot nyel, majd rémülten megszólal* - Jesszus, mi az?!?! Áááááááááá... - *elrohan*
- Vááárj! Ő jó kutyus, nem bánt! - *értetlenül és ártatlanul néz, majd megsimogatja a hatalmas farkasszerű lény fejét, s sóvárogva néz a gyorsan távolodó alak felé*

OFF - Az utolsó tánc?

A reggeli nap haloványan beszűrődő fénye ébreszt... Vagy talán mégsem, korán van még, túl korán, ahhoz, hogy csak úgy vígan ugrándozzak. De nem tudok aludni. Érzem valahol mélyen történnie kellett valaminek. Elfog a felejtés okozta pánik. Nem tudom...nem tudom mi van, csak érzem,hogy valami nagyon nincs rendben. Ez megijeszt.
Aztán feldereng valami. Egész éjszaka csak félholtan vergődtem, küszködtem, kapaszkodtam volna az árnyak sötét tengerébe, de helyette a valóságba fulladtam bele.
Valami rémlik, erőszakosan próbálom felidézni, mi történt. Igen, tudom már mi ez. Beindult a szokásos védekező mechanizmus. A felejtés. Akkor bizony valami nagyon rossz dolog történt, ha ennyire nem hajlandó a tudatom felidézni. Ha az eseményekre nem is emlékszem, fel tudom idézni a gondolataim. De kérdem én, akarom egyáltalán?
Nem, egyértelműen nem, de muszáj.
Úgy érzem ott helyben elvérzek. Meghasadt odabent valami, és csak kapkodok a levegő után. Mint ako shokkos állapotba került. Lelkem teljesen átlényegül. Könyörgésbe fogok. Sikítozok ott belül: "Jöjj, Rahel, gyere már! Kellj már fel, Rahel, kérlek!" Rá kell jönnöm, hogy már rég felébresztettem azzal, hogy felidéztem az elmúlt éjszaka emlékeit.
Egy ördögi körben vagyok. Sehogy sem jó, és szabadulni nem tudok.
Tudhattam volna. Most ráeszmélek: minden út ide vezetett. A jóslat beteljesedni látszik. Egy álom, egy vers, mind mi erre utalt. Veszélyben vagyok, hatalmas veszélyben. Nincs megoldás, már nincs.
A tegnap esti terveim feledésbe merültek, értelmüket vesztették. Csak abban vagyok biztos, hogy valamit tennem kell.
Elindultam. Elkezdődött a zuhanás. A testnek nem lesz semmi baja, azzal semmi nem történhet. A lélek viszont...a lélek össze fog törni. Ha ennek vége lesz, márpedig vége lesz - bár megölhetném az odabennt szunnyadó reménysugarakat - akkor egy hatalmas darab válik ki belőle, akkora, amekkorát nem lehet pótolni. Egy örökös űrt hagy maga után. Akkor a kulcsok egy kézbe kerülnek. A szív megkeményedik, és érezni csak nagy ritkán lesz képes, vagy talán még annyira sem.
Már minden mindegy, most már kész vagyok azt a maradék büszkeségem is lerombolni. Semmi sem lesz már a régi. Ha marad a jelen helyzet, abba is belepusztulok, de a veszteségbe is.
Hirtelen felsír odabent egy hang : Hát ezért jöttem utánad, ezért kerestelek? Ezért vagyok most itt? Ez a sorsom? Így kell végezzem? Nem kellek már?... Könyörgöm...könyörgöm... Inkább feledj el, csak ne gyűlölj meg, azt nem bírnám elviselni! Csak ezt az egyet kérem!
Vége, nekem végem. Ott fogok benned tovább élni, már ha engeded. De itt kihalni látszik a lélek szerető része. Nem a te hibád, én öltem meg, hogy mentselek téged...

Egy ideig csak rohantam. A saját árnyékom is megrémisztett. Mint bűnös, kit üldöznek, üldöz sorsom, s már a tükörképem látványa is félelemmel tölt el, az az őrült tekintet...

Torkomon akadt a félelem,
menteném szánalmas életem,
de nem maradt már csak pár hetem,
hamarosan eljő végzetem!

Felüvölt bennem az őrült vágy,
álomba ringat halotti ágy.

Képzelt jövőm elvesztem,
lelkem ismét meztelen.
A Halál oly' zord, fesztelen,
lépteit hallom, nesztelen...

- már csak egy dologban reménykedem: valami megadja nekem azt, hogy a test is a lélek után megy a halálba. Nem bírom ezt így, kész vagyok előről kezdeni az egészet. Minden értelmét vesztette. Csak... csak, hadd lássam Őt még egyszer, mielőtt meghalok! - zuhanás...