TT: AL-137

Mr. Creeproach köpcös, ronda kis ember volt. Már gyerekként is ritkaságnak számított, családja legnagyobb szégyenére. A férfi ember azon fajtája volt, aki nőt csak képen lát, s életének minden percét a videojátékoknak és a képregényeknek szentelte, ennek tudatában. Magas, csinos alkatú, babaarcú anyja, és a maga nemében férfias, ám pocakos, alacsony apja (áh, dehogy, leginkább csak gazdag) is megbotránkozva szemlélték a pattanásos széles kis teremtmény életvitelét. Ugyanakkor ők is rátettek egy lapáttal az antiszociális gyermek fejlődésére, ugynais családi eseményeket nem jelenhetett meg, nehogy a szépséges anyuka hírnevét rombolja.

Azonban a sors kegyes volt vele, és szülei korán elhaláloztak egy autóbalesetben. Így történt, hogy a fiatal férfi megörökölte a háztartási robotokat gyártó családi vállalkozást.

Rögtön belevetette magát az üzleti életbe, felvett egy mérnökasszonykát, Angelát. Hamarosan pedig megszületett az AL-137-es gép, egy mesterséges szerető, akit Angela Annalise-nak keresztelt. Az alacsony termetű robotot arra tervezték, hogy Mr. Creeproach beteg vágyait beteljesítse (így kapott egészen egyedi külsőt… néhány csodálatos japán animációs film /hentai/ alapján), s ennek köszönheti égbeszökő magasságát is (145 cm). Ám egy „hiba” csúszott a számításaikba. A gép túl jóra sikerült, szinte önálló személyiséget kapott, képes volt a gyűlölet és a harag kivételével szinte minden emberi érzelemre. Így önálló ízlése is kialakult szépen, ami persze azt eredményezte, hogy ő is elutasította a ronda kisembert. Angela, mivel anyjaként szerette a lányt, segített neki megszökni.

Végül Annalise az utcán kötött ki, először egy vízipipázó társaság vette szárnyai alá a megszeppent teremtést, s segítettek neki megváltozni, hogy sikerüljön elrejtőznie az üldözője elől. (Így lett a raszta haj, plusz egy kis robot-plasztika. :D)
Később a lány rátalált Tablet City-re, ami eddig megfelelő búvóhely számára, s Angela is megtanult érzelemmentes gépeket gyártani. De Mr. Creeproach továbbra sem adja fel, s ha módjában állna, elkapná a lányzót.

Karakterlap: Ai'Raakhine

A karakter Ryltha (http://ryltha.deviantart.com) világába, Yndera-ba íródott. Az ő engedélyével jöhetett csak létre. Tessék ezt tiszteletben tartani, és megnézni a művésznő rajzait, meg elolvasni az írásait! Megéri! :)

 Név: Ai'Raakhine (csak úgy jött, teljesen random a név)
 Faj: dallagor
 Magasság: 180 cm
Haj: fekete. felül rövid kócos, tincsekben összeragadt, alul pedig hosszú szinte rasztás tincsek. (csak, ha nem egyértelmű a rajz)
 Szem: vörös
 Bőr: sárszínű

 Jelleme, szokásai: Fajtársaihoz hasonlóan ő is rettentő félénk. Egyedül jár kel az erdőben, nincsenek társai, mindenkivel szemben visszahúzódó és bizalmatlan. Ha véletlen összetűzésbe kerülve valakivel, legyen szó emberszerű lényről vagy állatról, inkább menekül, még ha nyilvánvaló, hogy ő az erősebb, akkor is.
Tisztában van adottságaival, mégsem használja ki azokat, csak ha nagyon muszáj, illetve, ha élelemre van szüksége.
Mivel nincsenek kapcsolatai, nem is beszél. Nagyrészt az erdő növényeivel "társalog", vagy az állatok hangját utánozza. Ezért ha bárkivel beszélgetnie kellene, nehezen tudná kifejezni magát, a választékos fogalmazás pedig szinte lehetetlen számára.
Mivel önmagában nem látja, ezért minden másban, szinte megszállottan kutatja a szépet... a fák leveleiben, a virágokban, az állatokban. Ha kedve tartja, színes kavicsokat gyűjt. Kedvelt helye a patakpart, ahol az agyagos földből sokszor kis állatokat mintázó szobrokat formáz.
A magány megviselő, nagy teher tud lenni, épp ezért ilyen "furi" lány.

Remélem nem lett túl elrugaszkodott! Érdekes és szerethető karaktert akartam csinálni. ^^

(http://thewildgrape.deviantart.com/ rajza)

Karakterlap: Amadre

Ez a karakter egy kétszemélyes, rögtönzött, MSN-en játszott RP-hez készült. Nincs mögötte kidolgozott világ, nem is nagyon ismerem a dark elfeket. Szóval a fanatikusoktól elnézést, ha nem olyan, mint amilyennek illene lennie! :)

Név: Amadre Taellas
Faj: dark elf
Magasság: 170 cm
Bőre: szürke
Szeme, haja: fehér
Foglalkozás: hivatalosan gyógyító, de valójában inkább méregkeverő

Info.: (rendes, kidolgozott története nincsen)
Nimfomán p**a. Szereti...imádja a "csinos" hímeket, legyen szó bármilyen humanoid fajról. Kész kis gyűjteménye van. Rabszolgákkal kereskedik. Igyekszik elfogni mindent, ami különleges és egyedi, és emellett hasznot húzhat belőle. Így került hozzá egy sárkánykölök is, aki mellesleg a kis kedvence. A többiekkel ellentétben neki kitüntetett helye van Amadre szobájában.
Egy elhagyatott kastélyban él, ami tele van növényekkel, láncokkal, és függönyök lógnak mindenütt. Az épület alatt börtönszerű hely van kialakítva, sok kényelmetlen, szűk cellával. Ide kerülnek a rabszolgák. Többnyire emberlányokról van szó, akiket Amadre mélységesen megvet és ki nem állhat.
Erősnek, ill. erőszakosnak mutatja magát, de tud kedves és érzékeny is lenni, de ahhoz, hogy valaki megismerje ezt az oldalát, nagyon ügyesnek kell lennie.


Képek:
Lunáékkal (http://lunareth.deviantart.com http://azzedar-san.deviantart.com)

Vivivel: (a képet ~Direwolfchic rajzolta! http://direwolfchic.deviantart.com)

Nem szeretném a karaktert máshol viszont látni! Ha bárkinek bármilyen szándéka van vele, írjon! Szívesen RP-zek is vele. :)

TT - Run,run, run away

Későre járt. Túl késő volt. Valamiért nem indult el időben. Aztán hirtelen belenyilallt a felismerés. Ránézett az órájára… rohanni kezdett, csak futott és futott és futott, ahogy a lábai bírták. De hamarosan az egész világ vörös ködbe borult szemei előtt. Az üzlet bezárt. Pánikba esve dörömbölt az ajtón, de már senki nem volt benn. Kétségbeesésében elindult visszafelé, hátha a bárban még van valaki, aki segíthet rajta.

Érezte, hogy maradék ereje is elhagyja. Az utca közepén esett össze.

Furcsa hely volt. Tele erős fényekkel, melyek arcába világítottak, amikor felébredt. Mégis, minden olyan ismerős volt, rémisztően ismerős. Egy aggódó alak magasodott felé. Egyenesen a szemébe nézett. Ő pedig felült, végigtapogatta haját és teste minden egyes részét. Minden rendben volt. Szembe fordult a nővel.

Mielőtt bármit szólt volna, körbenézett. A helység tele volt hatalmas fülkékkel, melyekben emberekre hasonlító, de idealizált szépségű lények lebegtek gépekre kötve. Remegni kezdett a félelemtől.

-          - Nem hagyhattalak ott! Még megtalált volna valaki! –szólalt meg a nő.

-          -  Köszönöm! –mosolygott erőtlenül.

-          -Annyi mindent mondanék most neked! –fakadt ki belőle, s könnyek törtek elő szeméből.

Szinte érezte a nőből áradó szeretetet, s úgy vélte, hogy ilyen lehet az az oly sokat hallott, de sosem tapasztalt „anyai szeretet”.

-           -Sajnálom! –átölelte a nőt.

-          - Annalise! Hiányzol! Mondd, jól vagy?

-          - Igen, jól!

-      - El kell innét menned minél hamarabb! A vénember még mindig keres téged. Annyira félek! Nem találhat meg!

-         -  Jól van Angela, elmegyek!

Halk lépések zaja hallatszott be a helységbe. Urrá lett a pánik rajtuk. Az alak egyre közeledett.

-           -El kell rejtőznöd! –s a nő betuszkolta őt egy szűk fülkébe.

Az idegen léptek egyre csak hangosabbak lettek, majd nyílt az ajtó. A lány nem hallotta a beszélgetést. Ha lett volna szíve, akkor az kiugrott volna a helyéről. Rettegett. De a zajok egyre idegesebben és hangosabban csendültek mellette. S végül kinyílt a fülke ajtaja. A szörnyeteg állt előtte, rémálmainak alacsony köpcös alakja, kinek arcán kéjsóvár, kapzsi vigyor ült.

'Til I am vulnerable

'"Little angel go away

Come again another day

The devil has my ear today

I'll never hear a word you say

He promised I would find a little solace

And some piece of mind

Whatever just as long as I don't feel so" 

The whole thing is about the punishment, the fear, the hidden paranoia. Afraid of losing. Your can't hit yourself, so you make others hurt you. The agression, the regret, all the pain is coming from anothers hand. Feeling pathetic, but never ever confess it. Never look into the mirror. And waiting for salvation.

Let the pain flow through your body, your rotten soul... and it saves you.

Sickness!

Fehér pillangó

Aznap éjjel az első pillantásom a holdra esett. Ezüstös fénye megbabonázott. Lassan belecsusszantam a sötétkék valóságba, elborított a rettegés. Pontosan tudtam mi vár rám. Féltem. Majd megnyugvást várva átöleltem az árnyékom és elindultam…

Lenézett a kezeire. Sár, mocsok… az elmúlt hetek fáradalmai. Áldozatok csupán, megannyi ártatlan lélek. Koszos veríték csillogott homlokán. Egy csepp útnak indult. Érezte, amint végigfolyik az orrán, majd lecsöppent az előtte levő hatalmas kádba. Észre sem vette, hogy szinte belelóg a haja vége, annyira mereven bámult bele.

Végül kissé felemelkedett, fogott egy kis tálkát és belemerítette. Egy hangos sóhaj után belenézett a bíborszín folyadékba. Annak tiszta felszíne visszaverte fekete szemei csillogását. Majd egy madár suhant el felette, látta a tálkában tükröződését.

Felnézett az égre. Aztán visszafordult a kádhoz.

-          Vajon szeretsz még, Sárkányölő? – suttogta maga elé.

Szemében eszelős láng gyúlt, s eldobta a tálkát. Könyékig belenyúlt a folyadékba. Vörösre festett ujjait végighúzta hófehér arcán, majd teste minden egyes részét végigkente. Körbenézett, aztán nekirugaszkodott. Rohanni kezdett, és csak futott és futott. Mezítelen talpába nem egy tüske fúródott bele, de őt nem érdekelte a fájdalom. Csak egy dolog hajtotta. Egy titok, egy ígéret… s csak rohant, míg végül össze nem esett a fáradtságtól egy hatalmas, sötét fa árnyékában. Átjárta testét a szörnyű érzés, s beleremegett még a lelke is. Fekete haja vértől ázottan hullott koszos vállára.

Hirtelen felriadt, amint egy hófehér éji pille orrára ült megpihenni. Álmot hozott könnyed szárnyain. Mély, veszedelmes rémeket. A képek csak viharzottak át a lány bomlott elméjén. Látta maga előtt a falukat lángokba borító kegyetlen háborút. Látta maga előtt a Sárkányölőt, aki egykoron elhagyta őt.

Teste egészében rángatózott, vonaglott. Nem akarta látni, feledni akarta végre. De nem tehette, hisz ígéretet tett neki a gyilkos. Megígérte, hogy egy napon visszajön hozzá, megkeresi őt… de azóta hosszú magányos évek teltek. Már a fák lehullatták sárgult őszi leveleiket. S hírét sem hozta az új tavaszi szellő. Rettegett, félt, ám mégis útra kelt, hogy felkeresse azt, akit egykoron szeretni vélt. Ártatlanok vérében fürdött, s szívében új láng gyúlt. Tűz lobogott odabenn, ahányszor belemártotta a tőrt egy halandó testébe. És valahányszor remegő sikoly, s könyörgés szólt hozzá, ő csak nevetett rajta.

Aztán elindult… most pedig itt fekszik, és látja őt. Mintha élne, de mégis olyan távol van. Zavaros képek zuhantak rá a sötétkék égből, a fehér pille szárnyaiból, a csillagok összesúgtak felette, s ő csak vonaglott, mint aki épp haláltáncot jár a hold színe előtt.

Aztán egyszer csak, maga sem tudta miért, felnézett. A fa tetején egy hatalmas fészket pillantott meg. Felmászott, gondolta odafent megpihen. Ott nem találnak rá a farkasok. De amint felért, a látványtól bátor szíve felmászott a torkába. A fészekben egy csontváz pihent. Hatalmas, elfeledett lény csontja volt az, karmaiban egy ember holttestével.

Remegő kézzel érintette meg az oszladozó testet. Lelkébe milliónyi apró tüskét fúrt az érzés, szíve borsónyira szorult össze. Vége volt itt mindennek, vége az ő létének is. Tudta nagyon jól. Az ígéret megtarthatatlan volt. Vér mocskolta mindet, s most az ő lelkét is. A sors árnyai borultak le rá. A halál tán újból egyesíti őket, gondolta, majd lehunyta szemét. Az álom szertefoszlott, s vele együtt törékeny teste is.

S a fehér pillangó tovaröppent, újabb álmokkal hatalmas szárnyain.