Kibújtam a cipőmből és lassan belenyomtam a lábam a forró földbe. Megmozgattam a lábujjaim, a talaj puha porszemcséi finoman csiklandozták a talpamat. Jól esett. Elindultam. Végre egyedül, végre szabadon. Kezembe kaptam a cipőimet, majd elrejtettem őket két hatalmas szikla alatt, aztán nekiálltam kigombolni az ingemet. Meleg volt, kellett egy kis fürdőzés. Gyorsan megszabadultam a ruháimtól és elindultam.
A tó vize tiszta volt, láttam az úszkáló apró halakat és a megannyi színes kavicsot. A Nap magasan járt, s fénye megcsillant a víz tükrén. Félénken kinyújtottam a lábam, befeszítettem a lábfejem, és óvatosan belemártottam, majd hihetetlen sebességgel rántottam vissza: hideg volt a víz, meglehetősen hideg. A lábam nyomán apró hullámkarikák vonaglottak végig, megbolygatva a nyugodt tavi világot. A halak megriadtak és tovaúsztak. A víz hőmérsékletének ellenére kedvem támadt utánuk iramodni. Ismét beleléptem a tóba, aztán szépen lassan, egyik lábat a másik után. Gyerünk! A térdemet mosták a hűvös hullámok, s egyre feljebb csaptak, amint közeledtem az előttem magasodó hegy tetejéről zubogó vízeséshez. Mire odaértem a víz már a mellkasom simogatta. Beúsztam a csobogó zuhatag alá. Kirázott a hideg a hűvös cseppek sokaságától, de ennek ellenére jól esett e felfrissülés. Nyújtózkodtam egyet, még utoljára megmártóztam, aztán visszaúsztam a partra.
Leültem egy hatalmas sziklára és hagytam,hogy a Nap meleg sugarai megszárítsanak. Behunytam szemeim és az ég felé emeltem arcomat... és vártam. Mindeközben furcsa érzés tört rám. Olyan érzés, mintha valaki figyelne. Körbenéztem, hogy elhitessem magammal, nincs semmi gond és így is volt. Egymagam voltam. Folytattam az édes semmittevést, de nem sokáig, mert rögtön miután ismét becsuktam a szemem, jeges fuvallat tört elő az erdő fái közül, s súrolta hátamat. Hirtelen sötét felhő kúszott felém, eltakarva a fényt. Felnéztem: hatalmas fekete függöny. Tán eső lesz, gondoltam. Tévedtem. Minden elcsendesült, majd valami megindult, de nem a vihar, és a felhő sem ontotta magából az esőcseppeket. Szél támadt mögöttem, s megéreztem a fenyegető vészt. Hatalmas erő közelített felém. Az energiák összecsaptak. Az erdő szelleme védelmet vont gyermekei köré, de az a valami csak jött és jött, meg nem állította őt semmi. A legfurcsább az volt, hogy látni nem látszott senki, megpróbáltam magam a vihar illúziójába visszacsalni, de minden olyan gyorsan történt.
- Megvagy! - kélt útra a hang a fák közül. Diadalittas volt, s mégis gyermeki játékossággal zengett.
- Megvagyok - állapítottam meg, kissé kérdő hangsúllyal. Aztán lassan megfordultam. Ekkor még nem éreztem félelmet, de amint ránéztem a hang tulajdonosára, valami belém vájt, valami, ami több volt, mint puszta rettegés... Felismerés volt, holott életem során egyszer sem láttam az illetőt, ebben biztos voltam. 30-40-es éveiben járó férfi volt. Sűrű sötét vállig érő haját szorosan össze fogta a nyaka felett. Arca szögletes volt, erős vonásokkal, vékony fehér bőre kihangsúlyozta csontozatát és szinte világítottak alatta az erei. A legrémisztőbb a tekintete volt. Szűk résen át sárga, kígyóéhoz hasonlító szempár meredt rám. Gőgöt láttam benne és a megnyert csata örömét. A férfi fekete nadrágot viselt, szigorú tartással állt előttem. Izmos felsőtestére is, mint arcára, feszült a hófehér bőr. Mindössze egy fekete köpeny hullámzott rajta, nyakánál összefogva egy hatalmas, díszes csattal, melynek közepén vörös ékkő csillogott. Keskeny ajkait lassan, érzékien megnyalta. A nyelve is egy kígyóra emlékeztetett, hegyes, élénkpiros fürge nyelv volt. Ennek ellenére mély hangja emberien csengett.
- Óóóh, végre! El sem tudod hinni, mennyire vártam már erre a pillanatra! Amikor először megláttalak, már akkor tudtam, hogy hozzám tartozol... Jo-hann-nne! - jól megformálta gúnyos, vágyakozást sugalló szavait, nevemet különösen érzékien ejtette ki, minden szótagot külön megnyújtva, kihangsúlyozva. Úgy tűnik ismer, ismert...és én is ismerem, mégsem tudtam ki ő. Belém fagyott a szó, mozdulni sem tudtam, éreztem, hogy várnom kell, meg kell hallgatnom. Tudtam, hogy el fogja mondani ki ő... de ekkor furcsa dolog történt.
- Shaoh-Morkhn - ejtettem ki e szót, s tudtam az ő neve az. Mintha valami más, idegen erő irányított volna, s lökte volna ajkaimba e szót, e förtelmes igazságot.
- Ó, hát emlékszel rám?... Hogy is feledhetnél, hisz annak idején mindent elvettem tőled...mindent - halk volt, s vészjósló - Én sem feledtelek, nem feledtem azt az elszánt tekintetet. Tisztám emlékszem arra a pillanatra, amikor először láttalak. Az érzésre, ahogy megmártottad bennem a tőrt. Egyszerű voltál és nemes, mondhatni együgyűen tiszta, s jó. Az ösztönök vezéreltek, hogy megóvd a világot valami rossztól, de én már akkor láttam, én már akkor tudtam... - kissé merengővé vált arckifejezése, amint visszaidézte a képeket. Könnyek szöktek szemembe, emberek sikolyát hallottam, a tűz sercegését, az eleven hús égett, ezrek pusztultak. Viharos képek jelentek meg előttem, mégsem tudtam hová tenni őket.
- Láttam a szemedben. Láttam az ébredő sötétséget, a születendő gyilkost... Most sem vagy ember, le sem tagadhatod, mennyire gyűlölöd léted e világban. Hiába öltelek meg, tudtam, hogy újjászületsz ismét, s enyém leszel, ha eljő az idő... Ó, ha tudnád mióta várok rád! - itt, mintha egészen elérzékenyült volna - Azóta a csodás pillanat óta, vágyom rád, kellesz nekem! Kellesz nekem, bármi áron is! Akármilyen eszközt képes vagyok bevetni, hogy enyém légy, de nem teszlek gonosszá. Úgy kellesz nekem, mint ember, mint nő, mint gyenge! Világokon át üldöztelek, életeken át vártalak, kutattam léted. Akadályokat állítottam eléd, de te mind legyőzted, mindig... nem is értem, valahogy mindig kicsúsztál a kezeim közül. De ez már a múlt, most itt vagy! Mennyi mindent éltünk át, anélkül, hogy tudtad volna, én mozgatlak, kicsi bábom! Leány gyermekem küldtem melléd, segítsen utadon... Emlékszem rá...Ó, Te! Mindigis vonzódtál a gonoszhoz, de nem eléggé! Fiam is megszeretett... no hát az is régen volt. Pusztulnia kellett neki is. Leányomban is szeretőre leltél... Érzed hát? Az én vérem az egyetlen, mi örök társad lehet. S amint látom, ismét rátaláltál, elsőszülöttemre - nevetett fel, s mutatott a mögöttem húzódó sötét erdő fái közé. Rettegve fordultam meg. Félelmem beigazolódott. Ő volt ott, a fiú, a gyermek, akiről beszélt, az egyetlen akit szerettem, s akiért másodszor is kész voltam meghalni. Rémülten nézett, hol rá, hol rám. Aztán elkezdett futni felénk. Megtámadta volna a férfit, ha nem ugrok elé kitárt karokkal. Nem tudtam megmagyarázni tetteim, de biztos voltam benne, hogy mit kell csináljak. Ha nem állok közéjük, akkor ő meghal. Így menthettem meg. Közöttünk áttörhetetlen energiafal keletkezett. Nem tudom, hogy én alkottam e vagy a szörnyeteg, de ez akadályozta meg végzetét. A férfi felemelte csontos kezét, mire hatalmas fekete karmai nőttek, s tenyerében kék lángok izzottak fel. A kezétől kiindulva fehér bőre megkeményedett és elkezdett megrepedezni, mintha le akarna hullani a testről, de ehelyett méregzöld pikkellyé változott. Egészen előrehajolt, mintha fájdalmas görcsök gyötörnék, aztán a hátából hatalmas bőrhártyás denevérszárnyak nőttek ki. Lábai hosszú kígyótestté változtak. Rám villantotta kegyetlen sárga szemeit. Halkan hallani véltem, amint a mágikus fal mögött szerető kedvesem nevemet kiáltja. Eleinte csak szidott, amiért "megidéztem" a pajzsot. Nevezett a világ bolondjának, mert nem hagytam őt harcolni. Majd haragja átcsapott elkeseredésbe, és hangos zokogás közepette üvöltött szabadságomért. Egy darabig még tudtam rá figyelni, de egészen addig, amíg a szörnyeteget lefoglalta az átváltozás. Én magam, nem tudtam mit kezdeni. Nem tudtam őt megtámadni, nem tudtam magam megvédeni... magam nem, csak őt, akit szerettem. S nekem ez volt a fontos. Shaoh-Morkhn kinyújtotta kezét felém és én elindultam, tudván a pusztulásomba rohanok. Amint odaértem hozzá, körém vonta karjait, szerető... érzésre igenis szerető ölelésébe vont. Bár hűvös és kegyetlen volt e szeretet, már ha lehet így nevezni...
- Jöjj, leányom! Feledd a múltat! Feledd el őt! - s ekkor már nem tudtam, ki az, ki a fal mögött zokog, s véresre vert karjaival továbbra is kétségbeesetten üti a láthatatlan falat. Egy ismeretlent láttam, aki mindenáron engem akar. Éreztem, hogy a tekintetben, mellyel reá nézek, nincs semmi érzés, csak a puszta közömbösség.
- Szeress, légy enyém, s feledd el őt! Szeress engem! Mondd, hogy szeretsz, ne nézz rá! - fogta meg az államat gyengéden, s fordította fejem arca felé.
- Szeretlek! - suttogtam, mégis mindenhonnét visszhangzott szavam. Kimondtam e szót, s éreztem is az elátkozott szerelmet, de nem iránta... hanem egy ismeretlen, idegen iránt. A fekete köpeny rám borult, elnyelt a sötétség, még utoljára rápillantottam a fal mögött küszködő fiúra, aztán megszűnt létezni a világ. Vele, a szörnyeteggel, a gonosszal zuhantam a semmibe, s közben gondolatom más körül forgott. Ködös elmém csak egy dologra koncentrált már:
Meg kell találnom őt, meg kell találnom azt a valakit, akiért szívem él, s dobog.
