Vámpírnaplók - A sors csapdája

Nincs sok hozzáfűznivalóm, ez lett az eddigi leghosszabb naplóbejegyzés. A cím nem találó, de nem tudtam jobbat adni...

- Vannak ezek a furcsa gondolataim, megérzek dolgokat. Álmomban meghaltam. Meg fogok halni! Tudom, biztos vagyok benne! Láttam álmomban - sírtam.
    - Óh, Dana, ne beszélj butaságokat, megfájdul tőle szegény öreg apád feje! - felelte, morogva, ugyanakkor megmosolyogta rémületem.
    - Tényleg meghalok... az esküvő után!
    - Hát erre megy ki a játék...   
    - Értsd meg, félek ettől az egésztől, nem akarok hozzámenni, meg fogok halni! Meghalok, ha a felesége kell legyek! - könyörgő hangom elcsuklott.
    - Dehogy halsz meg! Nem lesz semmi baj, ne mondj ilyeneket, az Isten szerelmére, Dana! Hozzámész és kész, neked ebbe nincs beleszólásod, de ezt már ezerszer megbeszéltük! - vágta hozzám szavait dühösen, majd faképnél hagyott.
    - De... - akartam visszavágni. Késő volt már, elsietett.

    Láttam apámat zokogni. Már egy ideje beteg volt, de amikor meghallottam, hogy egyetlen lánya, egyetlen gyermeke meghalt, azt hiszem egy része velem tartott. Akkor, ott egy kicsit ő is meghalt velem. Hiába, szeretett. Habár nem éreztette oly világosan, én azért tudtam. Még betegebb lett a valóságtól. Az emberi világ szörnyű igazságaitól. Beleőrült. Még hetekig átkozta magát és a férfit, amiért hozzáadott. Hitt benne, hogy azért kellett meghalnom, mert feleségül mentem ahhoz az emberhez. Elhitte a látomásom, mit az esküvő előtt félve megosztottam vele. Önmagát hibáztatta a halálomért.
    Figyeltem őt, ahogy betegen, már már tébolyultan üldözi éjszakánként a szobájában megbúvó rémeket, melyeket minduntalan látni vélt. Félt, rettegett, aludni, de még senni sem mert. Csak kergette az sötétségben rejtőző szörnyeteget.
    S e szörnyeteg én voltam. Mellette voltam, figyeltem őt, míg végül a harmadik héten elindult utánam a halálba. Kilehelte lelkét egy viharos éjszakán. Utolsó szavaival is engem hívott. Tán látott mielőtt elment...

Amikor ölembe hullott a szerencse, miután elfogadtam Francesca édes csókját, azt hittem semmi sem állhat az utamba. Azt hittem, legyőzhetetlen vagyok. Halhatatlan, az éjszaka félelmetes ragadozója. Úgy gondoltam, hogy mivel a sötétség gyermeke, a rémálmok rettenthetetlen lénye én magam vagyok, engem meg nem ijeszthet semmi...
    Tévednem kellett. Rögtön a harmadik éjszakámon. Egyedül voltam, Francescának dolga akadt. Habár megtiltotta, hogy elhagyjam a kastélyt, mégis elindultam. Nem gondoltam, hogy bármi bajom eshet. Elmentem a közeli erdőbe. Mindig-is szerettem ott sétálgatni. A Hold fénye megbabonázott, csalogatott ,mint mindig. Észre sem vettem a rám váró szörnyeteget. Egy váratlan pillanatban előttem termett. Egy hatalmas farkas volt az, rám vicsorgott. Tekintetében láttam a maró gúnyt, a megvetést... és saját magam tükörképét, a rémült áldozatot, akinek hamar vége lesz. Esélyem sem volt. Habozás nélkül nekem rontott. Ledöntött a földre, éles fogait belém mártotta, kis-híján feltépte a torkomat. A következő amire emlékszem, hogy meleg vér fröccsen az arcomra. A csont, ami keresztülhatolt az állat koponyáján, majdnem engem is felnyársalt... Valaki megölte a farkast...
    Ekkor ismertem meg Arachniát. Ha én szörnyeteg voltam, akkor ő maga volt a Pokol Úrnője... és még mégis, vannak nála sokkal, de sokkal hatalmasabbak és erősebbek is.
    Ha gonosz vagy, mindenki rád vadászik. Semmi sem az, aminek elsőre látszik. Az éjszaka teremtményének lenni, sokkal veszélyesebb, mint bárki gondolhatná. Irigylem az embereket. Az ő életük egyszerű és biztonságos. Ehhez képest az semmi. Ami kívülről csillogó pompa, csábító kéjbarlang, az belül férges, kegyetlen és csak arra vár, hogy elpusztíthasson téged.
    Egy utcabálba csöppentünk. Belevetettük magunkat a hömpölygő szórakozó tömegbe. Mi is szórakoztunk. Elvesztünk a bőség zavarában. Ha csak az éjszaka a miénk, jó dolog ennyi ember közt lenni. Ritkán adatik meg. Talán szórakozóhelyeken, de ott nem ilyen nagy a választék. Kisgyermekek, felnőttek, öregek együtt. Színek, fények, illatok, hangok. Megannyi csoda... és mind egy pillanat alatt válik köddé, és lesz az egész egy újabb rémálom melyben mi voltunk az üldözöttek. Ez maga volt a Pokol, melyet három őrült szörnyeteg épített.
    A Pokol, melyben fogva tartották szeretett Francescám. El sem hittem, amikor megláttam. Él, Francesca él. Elhagyott, hogy megmentsen ettől a borzalomtól, de a sors utolért. Elmebeteg ősöm markában vagyok, és azt tesz velem, amit csak akar...

    Nehéz lesz, csak annyit tudhatunk, hogy rengetegen vannak, a három vezető iszonyat erő birtokában van. A főnök, aki az egész mögött áll, még az arcát sem fedi fel gyermekei előtt. Mindig maszkot visel, ha megjelenik köztük. Csak "Mesterként" emlegetik, a nevét sem tudják, a birodalma egy gondosan kiépített átláthatatlan, megbonthatatlan rendszer. Nem tudni mióta működik. Két bizalmasa van, egy török férfi, Ibrahim, feltehetőleg a gyermeke, de ha nincs szerencsénk, akkor a szeretője, tehát abban sem lehetünk biztosak, miféle képességei vannak. A "Mester" talpnyalóját ismerhetjük jobban. Egy tébolyult alak. Találkoztunk is vele. Kutyaként viselkedik, és be van fáslizva a teste, úgy néz ki, mint egy múmia. A "Mester" mentette meg valamikor. A társai meg akarták ölni. Ezért mindent megtesz annak az elmebetegnek...
    Ezért az információért a szemem láttára kínozták Francescát félholtra. Arról nem beszélve, amit velem műveltek... Feledni akarom ezt az egészet...

Vámpírnaplók - A telefonnál Draigh

...ééés íme a következő rész. Végre rászántam magam az írásra. Hát maradunk a szokásos érzelgős maszlagnál, de hát Rahel ilyen. Bolond nőstény. :)
Tessék:

     - Hallo, O'Hara rezidencia! - hallottam meg csengő hangját.
     - Hello, Draighean?
    - Ááá, Rahel, már vártam a hívásod! - szavaiból őszinte megkönnyebbülés és öröm érződött ki - Mesélj, hogy vagy?
    - Ó, borzalom, alig várom már, hogy végre hazatérhessek és lepihenjek rég feledett koporsómban.
    - Haha! - nevet fel vidáman - sosem értettem miért mániád az a doboz! Attól még, hogy vámpír vagy nem tartalak halottnak. Nem értem, miért viselkedsz úgy! Jeremy is vámpír, mégsem...
    - Jól van, jól van, na haragudj, de nem érek rá a végtelenségig! - szakítottam félbe.
    - Oh, bocsáss meg! Mesélj még!
    - Nincs sok mondanivalóm, csak érdeklődni szeretnék, mi van veletek! Itt idióták vesznek körül. Ne érts félre, nem a falkáról beszélek,... sok agyatlan baromba botlik az ember útja során. Merem állítani a Pokol legsötétebb általunk bejárt bugyraiban is értelmesebb lények lakoznak, mint e földön! - morogtam, majd átadtam neki a szót. Ismét csak nevetett.
    - Hát, itt minden rendben. Unalmas az élet nélküled! Hiányzol! Jeremy is nagyon vár, habár még mindig nem képes túltenni magát azon, hogy távollétedben férjhez mentél és voltál képes ezt nem megosztani vele.
    - Ne haragudjon, kényszerből hoztam meg e lépést. Ha nem teszem, lehet, hogy most nem beszélhetnénk. Úgy hiszem az életem (vagy minek nevezzem a lét eme formáját) múlt ezen. Amint hazaértem, ígérem, kiengesztellek titeket - magyarázkodtam. Komolyan gondoltam. Hiába kedveltem meg Berengh-Aart, ez csak az érdek, a családot Draighean és Jeremy jelenti számomra. Nem szabad mást megszeretnem, azzal csak mérhetetlen fájdalmat okoznék magamnak. Senkit nem szerethetek jobban, mint Őt szerettem és ez jó is így.
    - Rahel? Itt vagy?
    - Ne haragudj, csak elgondolkodtam egy kicsit.
    - Oh, rendben. Nem zavarlak sokáig, csak egy két dolgot még hadd mondjak el.
    - Nem zavarsz, egyébként is én hívtalak. Mondd csak, hallgatlak!
    - Szóval, bejelentettem a várható érkezésetek Arachniának.
    - Köszönöm figyelmességed. Hogy reagált rá?
    - Fogad szeretettel, mintha kíváncsiságot hallottam volna a hangjában. Azt kéri, hogy mindenképp látogassátok meg.
    - Természetesen - ó jaj, csak ne akadékoskodjanak ezek a bolondok.
    - Jaj, majd elfelejtettem: "gyáva" Samuel randevúra szeretne meginvitálni.
    - Baaah, már megint?... Azaz még mindig nem képes felfogni a nem-et?
    - Hiába közöltem vele, hogy férjnél van, nem tágít.
    - Aaaaah...- sóhajtottam fel - Nem lesz ennek jó vége. Berengh-Aarnak nem fog tetszeni. Nem szeretnék konfliktust, ha kivívjuk Arachnia ellenszenvét annak nem lehet jó vége, túl erős ellenfél... - kezdtem azt hinni mégsem olyan jó ötlet hazamenni.
    - Ne aggódj, a macskás nő tisztában van vele, és Arachnia is tudja, milyen tud lenni Sam. Nem hinném, hogy haragudna, egyébként meg Samuel nem hiszem, hogy bármit mer majd lépni ha Berengh-Aar is ott van. Úgy hallottam elég erős személyiség, ha csak a fele is igaz annak amit mondasz, Samuel a puszta tekintetétől menekül majd...
    - Szerencsétlen. Tényleg szánom...
    - Jól van, nem lesz semmi baj, majd észhez tér.
    - Remélem. Na de most már ideje mennem. Majd hívlak még, amint lesz időm.
    - Rendben. Jó szórakozást!
    - Hmm... - a telefon elhallgatott.

Az említett karakterekről később részletes leírást fogok adni, ők a Rahel szülővárosában uralkodó Szabbat. Elöljáróban annyit, hogy a főnök az Arachnia-ként említett hölgy, egy öreg Tzimisce. "Gyáva" Samuel egy Malkavita (mi más?), akinek atyja a "macskás nő", akinek életben maradását is köszönheti, többek között.
Remélem legközelebbre le tudom rajzolni őket, ha mást nem pici vázlat formájában, és akkor felkerülnek rövid jellemzések is.