- Vannak ezek a furcsa gondolataim, megérzek dolgokat. Álmomban meghaltam. Meg fogok halni! Tudom, biztos vagyok benne! Láttam álmomban - sírtam.
- Óh, Dana, ne beszélj butaságokat, megfájdul tőle szegény öreg apád feje! - felelte, morogva, ugyanakkor megmosolyogta rémületem.
- Tényleg meghalok... az esküvő után!
- Hát erre megy ki a játék...
- Értsd meg, félek ettől az egésztől, nem akarok hozzámenni, meg fogok halni! Meghalok, ha a felesége kell legyek! - könyörgő hangom elcsuklott.
- Dehogy halsz meg! Nem lesz semmi baj, ne mondj ilyeneket, az Isten szerelmére, Dana! Hozzámész és kész, neked ebbe nincs beleszólásod, de ezt már ezerszer megbeszéltük! - vágta hozzám szavait dühösen, majd faképnél hagyott.
- De... - akartam visszavágni. Késő volt már, elsietett.
Láttam apámat zokogni. Már egy ideje beteg volt, de amikor meghallottam, hogy egyetlen lánya, egyetlen gyermeke meghalt, azt hiszem egy része velem tartott. Akkor, ott egy kicsit ő is meghalt velem. Hiába, szeretett. Habár nem éreztette oly világosan, én azért tudtam. Még betegebb lett a valóságtól. Az emberi világ szörnyű igazságaitól. Beleőrült. Még hetekig átkozta magát és a férfit, amiért hozzáadott. Hitt benne, hogy azért kellett meghalnom, mert feleségül mentem ahhoz az emberhez. Elhitte a látomásom, mit az esküvő előtt félve megosztottam vele. Önmagát hibáztatta a halálomért.
Figyeltem őt, ahogy betegen, már már tébolyultan üldözi éjszakánként a szobájában megbúvó rémeket, melyeket minduntalan látni vélt. Félt, rettegett, aludni, de még senni sem mert. Csak kergette az sötétségben rejtőző szörnyeteget.
S e szörnyeteg én voltam. Mellette voltam, figyeltem őt, míg végül a harmadik héten elindult utánam a halálba. Kilehelte lelkét egy viharos éjszakán. Utolsó szavaival is engem hívott. Tán látott mielőtt elment...
- Óh, Dana, ne beszélj butaságokat, megfájdul tőle szegény öreg apád feje! - felelte, morogva, ugyanakkor megmosolyogta rémületem.
- Tényleg meghalok... az esküvő után!
- Hát erre megy ki a játék...
- Értsd meg, félek ettől az egésztől, nem akarok hozzámenni, meg fogok halni! Meghalok, ha a felesége kell legyek! - könyörgő hangom elcsuklott.
- Dehogy halsz meg! Nem lesz semmi baj, ne mondj ilyeneket, az Isten szerelmére, Dana! Hozzámész és kész, neked ebbe nincs beleszólásod, de ezt már ezerszer megbeszéltük! - vágta hozzám szavait dühösen, majd faképnél hagyott.
- De... - akartam visszavágni. Késő volt már, elsietett.
Láttam apámat zokogni. Már egy ideje beteg volt, de amikor meghallottam, hogy egyetlen lánya, egyetlen gyermeke meghalt, azt hiszem egy része velem tartott. Akkor, ott egy kicsit ő is meghalt velem. Hiába, szeretett. Habár nem éreztette oly világosan, én azért tudtam. Még betegebb lett a valóságtól. Az emberi világ szörnyű igazságaitól. Beleőrült. Még hetekig átkozta magát és a férfit, amiért hozzáadott. Hitt benne, hogy azért kellett meghalnom, mert feleségül mentem ahhoz az emberhez. Elhitte a látomásom, mit az esküvő előtt félve megosztottam vele. Önmagát hibáztatta a halálomért.
Figyeltem őt, ahogy betegen, már már tébolyultan üldözi éjszakánként a szobájában megbúvó rémeket, melyeket minduntalan látni vélt. Félt, rettegett, aludni, de még senni sem mert. Csak kergette az sötétségben rejtőző szörnyeteget.
S e szörnyeteg én voltam. Mellette voltam, figyeltem őt, míg végül a harmadik héten elindult utánam a halálba. Kilehelte lelkét egy viharos éjszakán. Utolsó szavaival is engem hívott. Tán látott mielőtt elment...
Amikor ölembe hullott a szerencse, miután elfogadtam Francesca édes csókját, azt hittem semmi sem állhat az utamba. Azt hittem, legyőzhetetlen vagyok. Halhatatlan, az éjszaka félelmetes ragadozója. Úgy gondoltam, hogy mivel a sötétség gyermeke, a rémálmok rettenthetetlen lénye én magam vagyok, engem meg nem ijeszthet semmi...
Tévednem kellett. Rögtön a harmadik éjszakámon. Egyedül voltam, Francescának dolga akadt. Habár megtiltotta, hogy elhagyjam a kastélyt, mégis elindultam. Nem gondoltam, hogy bármi bajom eshet. Elmentem a közeli erdőbe. Mindig-is szerettem ott sétálgatni. A Hold fénye megbabonázott, csalogatott ,mint mindig. Észre sem vettem a rám váró szörnyeteget. Egy váratlan pillanatban előttem termett. Egy hatalmas farkas volt az, rám vicsorgott. Tekintetében láttam a maró gúnyt, a megvetést... és saját magam tükörképét, a rémült áldozatot, akinek hamar vége lesz. Esélyem sem volt. Habozás nélkül nekem rontott. Ledöntött a földre, éles fogait belém mártotta, kis-híján feltépte a torkomat. A következő amire emlékszem, hogy meleg vér fröccsen az arcomra. A csont, ami keresztülhatolt az állat koponyáján, majdnem engem is felnyársalt... Valaki megölte a farkast...
Ekkor ismertem meg Arachniát. Ha én szörnyeteg voltam, akkor ő maga volt a Pokol Úrnője... és még mégis, vannak nála sokkal, de sokkal hatalmasabbak és erősebbek is.
Ha gonosz vagy, mindenki rád vadászik. Semmi sem az, aminek elsőre látszik. Az éjszaka teremtményének lenni, sokkal veszélyesebb, mint bárki gondolhatná. Irigylem az embereket. Az ő életük egyszerű és biztonságos. Ehhez képest az semmi. Ami kívülről csillogó pompa, csábító kéjbarlang, az belül férges, kegyetlen és csak arra vár, hogy elpusztíthasson téged.
Egy utcabálba csöppentünk. Belevetettük magunkat a hömpölygő szórakozó tömegbe. Mi is szórakoztunk. Elvesztünk a bőség zavarában. Ha csak az éjszaka a miénk, jó dolog ennyi ember közt lenni. Ritkán adatik meg. Talán szórakozóhelyeken, de ott nem ilyen nagy a választék. Kisgyermekek, felnőttek, öregek együtt. Színek, fények, illatok, hangok. Megannyi csoda... és mind egy pillanat alatt válik köddé, és lesz az egész egy újabb rémálom melyben mi voltunk az üldözöttek. Ez maga volt a Pokol, melyet három őrült szörnyeteg épített.
A Pokol, melyben fogva tartották szeretett Francescám. El sem hittem, amikor megláttam. Él, Francesca él. Elhagyott, hogy megmentsen ettől a borzalomtól, de a sors utolért. Elmebeteg ősöm markában vagyok, és azt tesz velem, amit csak akar...
Nehéz lesz, csak annyit tudhatunk, hogy rengetegen vannak, a három vezető iszonyat erő birtokában van. A főnök, aki az egész mögött áll, még az arcát sem fedi fel gyermekei előtt. Mindig maszkot visel, ha megjelenik köztük. Csak "Mesterként" emlegetik, a nevét sem tudják, a birodalma egy gondosan kiépített átláthatatlan, megbonthatatlan rendszer. Nem tudni mióta működik. Két bizalmasa van, egy török férfi, Ibrahim, feltehetőleg a gyermeke, de ha nincs szerencsénk, akkor a szeretője, tehát abban sem lehetünk biztosak, miféle képességei vannak. A "Mester" talpnyalóját ismerhetjük jobban. Egy tébolyult alak. Találkoztunk is vele. Kutyaként viselkedik, és be van fáslizva a teste, úgy néz ki, mint egy múmia. A "Mester" mentette meg valamikor. A társai meg akarták ölni. Ezért mindent megtesz annak az elmebetegnek...
Ezért az információért a szemem láttára kínozták Francescát félholtra. Arról nem beszélve, amit velem műveltek... Feledni akarom ezt az egészet...
Tévednem kellett. Rögtön a harmadik éjszakámon. Egyedül voltam, Francescának dolga akadt. Habár megtiltotta, hogy elhagyjam a kastélyt, mégis elindultam. Nem gondoltam, hogy bármi bajom eshet. Elmentem a közeli erdőbe. Mindig-is szerettem ott sétálgatni. A Hold fénye megbabonázott, csalogatott ,mint mindig. Észre sem vettem a rám váró szörnyeteget. Egy váratlan pillanatban előttem termett. Egy hatalmas farkas volt az, rám vicsorgott. Tekintetében láttam a maró gúnyt, a megvetést... és saját magam tükörképét, a rémült áldozatot, akinek hamar vége lesz. Esélyem sem volt. Habozás nélkül nekem rontott. Ledöntött a földre, éles fogait belém mártotta, kis-híján feltépte a torkomat. A következő amire emlékszem, hogy meleg vér fröccsen az arcomra. A csont, ami keresztülhatolt az állat koponyáján, majdnem engem is felnyársalt... Valaki megölte a farkast...
Ekkor ismertem meg Arachniát. Ha én szörnyeteg voltam, akkor ő maga volt a Pokol Úrnője... és még mégis, vannak nála sokkal, de sokkal hatalmasabbak és erősebbek is.
Ha gonosz vagy, mindenki rád vadászik. Semmi sem az, aminek elsőre látszik. Az éjszaka teremtményének lenni, sokkal veszélyesebb, mint bárki gondolhatná. Irigylem az embereket. Az ő életük egyszerű és biztonságos. Ehhez képest az semmi. Ami kívülről csillogó pompa, csábító kéjbarlang, az belül férges, kegyetlen és csak arra vár, hogy elpusztíthasson téged.
Egy utcabálba csöppentünk. Belevetettük magunkat a hömpölygő szórakozó tömegbe. Mi is szórakoztunk. Elvesztünk a bőség zavarában. Ha csak az éjszaka a miénk, jó dolog ennyi ember közt lenni. Ritkán adatik meg. Talán szórakozóhelyeken, de ott nem ilyen nagy a választék. Kisgyermekek, felnőttek, öregek együtt. Színek, fények, illatok, hangok. Megannyi csoda... és mind egy pillanat alatt válik köddé, és lesz az egész egy újabb rémálom melyben mi voltunk az üldözöttek. Ez maga volt a Pokol, melyet három őrült szörnyeteg épített.
A Pokol, melyben fogva tartották szeretett Francescám. El sem hittem, amikor megláttam. Él, Francesca él. Elhagyott, hogy megmentsen ettől a borzalomtól, de a sors utolért. Elmebeteg ősöm markában vagyok, és azt tesz velem, amit csak akar...
Nehéz lesz, csak annyit tudhatunk, hogy rengetegen vannak, a három vezető iszonyat erő birtokában van. A főnök, aki az egész mögött áll, még az arcát sem fedi fel gyermekei előtt. Mindig maszkot visel, ha megjelenik köztük. Csak "Mesterként" emlegetik, a nevét sem tudják, a birodalma egy gondosan kiépített átláthatatlan, megbonthatatlan rendszer. Nem tudni mióta működik. Két bizalmasa van, egy török férfi, Ibrahim, feltehetőleg a gyermeke, de ha nincs szerencsénk, akkor a szeretője, tehát abban sem lehetünk biztosak, miféle képességei vannak. A "Mester" talpnyalóját ismerhetjük jobban. Egy tébolyult alak. Találkoztunk is vele. Kutyaként viselkedik, és be van fáslizva a teste, úgy néz ki, mint egy múmia. A "Mester" mentette meg valamikor. A társai meg akarták ölni. Ezért mindent megtesz annak az elmebetegnek...
Ezért az információért a szemem láttára kínozták Francescát félholtra. Arról nem beszélve, amit velem műveltek... Feledni akarom ezt az egészet...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése