OFF - Az utolsó tánc?

A reggeli nap haloványan beszűrődő fénye ébreszt... Vagy talán mégsem, korán van még, túl korán, ahhoz, hogy csak úgy vígan ugrándozzak. De nem tudok aludni. Érzem valahol mélyen történnie kellett valaminek. Elfog a felejtés okozta pánik. Nem tudom...nem tudom mi van, csak érzem,hogy valami nagyon nincs rendben. Ez megijeszt.
Aztán feldereng valami. Egész éjszaka csak félholtan vergődtem, küszködtem, kapaszkodtam volna az árnyak sötét tengerébe, de helyette a valóságba fulladtam bele.
Valami rémlik, erőszakosan próbálom felidézni, mi történt. Igen, tudom már mi ez. Beindult a szokásos védekező mechanizmus. A felejtés. Akkor bizony valami nagyon rossz dolog történt, ha ennyire nem hajlandó a tudatom felidézni. Ha az eseményekre nem is emlékszem, fel tudom idézni a gondolataim. De kérdem én, akarom egyáltalán?
Nem, egyértelműen nem, de muszáj.
Úgy érzem ott helyben elvérzek. Meghasadt odabent valami, és csak kapkodok a levegő után. Mint ako shokkos állapotba került. Lelkem teljesen átlényegül. Könyörgésbe fogok. Sikítozok ott belül: "Jöjj, Rahel, gyere már! Kellj már fel, Rahel, kérlek!" Rá kell jönnöm, hogy már rég felébresztettem azzal, hogy felidéztem az elmúlt éjszaka emlékeit.
Egy ördögi körben vagyok. Sehogy sem jó, és szabadulni nem tudok.
Tudhattam volna. Most ráeszmélek: minden út ide vezetett. A jóslat beteljesedni látszik. Egy álom, egy vers, mind mi erre utalt. Veszélyben vagyok, hatalmas veszélyben. Nincs megoldás, már nincs.
A tegnap esti terveim feledésbe merültek, értelmüket vesztették. Csak abban vagyok biztos, hogy valamit tennem kell.
Elindultam. Elkezdődött a zuhanás. A testnek nem lesz semmi baja, azzal semmi nem történhet. A lélek viszont...a lélek össze fog törni. Ha ennek vége lesz, márpedig vége lesz - bár megölhetném az odabennt szunnyadó reménysugarakat - akkor egy hatalmas darab válik ki belőle, akkora, amekkorát nem lehet pótolni. Egy örökös űrt hagy maga után. Akkor a kulcsok egy kézbe kerülnek. A szív megkeményedik, és érezni csak nagy ritkán lesz képes, vagy talán még annyira sem.
Már minden mindegy, most már kész vagyok azt a maradék büszkeségem is lerombolni. Semmi sem lesz már a régi. Ha marad a jelen helyzet, abba is belepusztulok, de a veszteségbe is.
Hirtelen felsír odabent egy hang : Hát ezért jöttem utánad, ezért kerestelek? Ezért vagyok most itt? Ez a sorsom? Így kell végezzem? Nem kellek már?... Könyörgöm...könyörgöm... Inkább feledj el, csak ne gyűlölj meg, azt nem bírnám elviselni! Csak ezt az egyet kérem!
Vége, nekem végem. Ott fogok benned tovább élni, már ha engeded. De itt kihalni látszik a lélek szerető része. Nem a te hibád, én öltem meg, hogy mentselek téged...

Egy ideig csak rohantam. A saját árnyékom is megrémisztett. Mint bűnös, kit üldöznek, üldöz sorsom, s már a tükörképem látványa is félelemmel tölt el, az az őrült tekintet...

Torkomon akadt a félelem,
menteném szánalmas életem,
de nem maradt már csak pár hetem,
hamarosan eljő végzetem!

Felüvölt bennem az őrült vágy,
álomba ringat halotti ágy.

Képzelt jövőm elvesztem,
lelkem ismét meztelen.
A Halál oly' zord, fesztelen,
lépteit hallom, nesztelen...

- már csak egy dologban reménykedem: valami megadja nekem azt, hogy a test is a lélek után megy a halálba. Nem bírom ezt így, kész vagyok előről kezdeni az egészet. Minden értelmét vesztette. Csak... csak, hadd lássam Őt még egyszer, mielőtt meghalok! - zuhanás...

A Tánc

Vannak kritikus pillanatok, amikor úgy érzed nincs tovább. Felteszed magadnak az oly' sokszor hallott kérdéseket. Mérlegelsz, s arra jutsz, jobb nem lehet, itt kell abbahagyni... Készem állsz mindent magad mögött hagyni. Feladod azt, mit eddig elértél. Aztán persze kijózanodsz, és továbblépsz újászületve.
De, mi van, ha nem vagy képes felállni? Csak zuhansz, és zuhansz, sosem látott mélységekbe.  Akkor már minden veszve van.
Elhatároztad.
Egészen biztos vagyok benne, hogy voltál már ilyen helyzetben. Nincs az az ember, aki ne gondolkodna el a halálán. Vajon milyen lehet? Milyen lesz? Fájni fog? Gyors lesz, vagy sokáig szenvedek majd?... és mi van utána?
Nem tudsz már önmagad erejéből kimászni a gödörből, pedig nagyon úgy néz ki, egyedül maradtál. Nincs már senki melletted. Magadra vagy utalva, de a lélek haldoklik benned, és pusztulását kívánja. Már késő... Valami elpattant, s képtelen vagy megvárni azt a gondolatot, ami kihúzna a pokol mélyéből.
Régebben évekig tervezgetted a halálodat, a gyilkosságot... lelked végleges elszakítását testedtől. Perce pontosan tudtad, mikor mit fogsz csinálni, hogy cselekszel majd.
Most viszont nincsenek terveid, ez is azt bizonyítja, hogy elszántad magad végre. Már nem állít meg senki és semmi. Már nem félsz, már nem érdekel semmi és senki. Lehet, hogy belegondolnál, mi lesz majd ez után a szeretteiddel, a terveiddel. De a remény meghalt. Csak legyintesz, elhessegeted a képet. Könnyeket látnál, szenvedést és mérhetetlen fájdalamat, melyet a hiányod okozta begyógyíthatatlan seb hozna. De őszintén... tudom, hogy nem érdekel. Hiszen itt az idő, eljött a te időd.
Táncba mész...életed utolsó tánca lesz ez. Mindennél jobban vágysz arra a pár lépésre. Megszólal elméd hátsó, legsötétebb zugában a zene...és akkor megjelenik Ő. Ő, akire vártál. Fekete rongyos árnyként bekúszik a tudatodba, kézen fog. Vígan sétálsz ki vele a táncparkettre. Nincs ott senki más rajtatok kívül. Oh, milyen szép pár vagytok! Elragad a szenvedély, rángatózol a zene ritmusára, és akkor megtörténik. Közel hajol hozzád, egészen közel. A végzet lehelete simogatja arcod. Ajkaitok összefonódnak és folytatják a táncot. Vége van! A Halál csókja, amire vágytál... Hát ennyi volt minden? Ennyi lenne az élet? Szédülsz bele a semmibe. Elért téged. Megkapott...
Vége van...

...és akkor jön valami. Hatalmas rántást érzel, a szívedhez kapsz. "Nem, ez nem lehet, nem tehetem!" Kétségbeesetten kapaszkodsz valamibe. Valamibe, ami azért jött, hogy megmentsen. Kirángat a Halál torkából. Visszahúz a Pokol tornácáról. Legyen az bármi: egy gondolat, egy segítő kéz... Egy biztos, még nem halhatsz meg, még élned kell. Már nem vagy biztos semmiben sem, az az erő, az a vágy, elveszett, félelmet hagyva maga után. A Haláltól való félelmet. Ott voltál a karjaiban. S muszáj beismerned: szörnyű volt!

Szállj, szállj sólyom szárnyán...

Különös dolog az emlékezet. Az emberi elme sokszor a múlt eseményeit valamihez hozzá kapcsolja, láthatatlan köteléket hoz létre az adott történés és a szimbolikus "valami" között. Talán észre sem veszed, de ott van, ott lapul a tudatod rejtett zugában, aztán egyszer csak felszínre tör.
Az a "valami" lehet egy szín, illat, íz, érzés, hang, kép...stb.
Van, hogy valahol a távolban csak felcsendül egy ismerős dallam, és lelki szemeid előtt lassanként lepereg egy jelenet. Egy történet, melynek te vagy a főszereplője. Életed filmjének egy jelentős mozzanata. Legyen az vidám vagy szomorú, nem szabadulsz tőle, ha akarsz sem. Később is felbukkan, ha meghallod a zenét...

Temetés...
Nem tudom miért ezzel kezdtem, de talán nem is olyan fontos.
Inkább csak ülök némán és hagyom, hogy forró könnycseppek áztassák arcom...