Vannak kritikus pillanatok, amikor úgy érzed nincs tovább. Felteszed magadnak az oly' sokszor hallott kérdéseket. Mérlegelsz, s arra jutsz, jobb nem lehet, itt kell abbahagyni... Készem állsz mindent magad mögött hagyni. Feladod azt, mit eddig elértél. Aztán persze kijózanodsz, és továbblépsz újászületve.
De, mi van, ha nem vagy képes felállni? Csak zuhansz, és zuhansz, sosem látott mélységekbe. Akkor már minden veszve van.
Elhatároztad.
Egészen biztos vagyok benne, hogy voltál már ilyen helyzetben. Nincs az az ember, aki ne gondolkodna el a halálán. Vajon milyen lehet? Milyen lesz? Fájni fog? Gyors lesz, vagy sokáig szenvedek majd?... és mi van utána?
Nem tudsz már önmagad erejéből kimászni a gödörből, pedig nagyon úgy néz ki, egyedül maradtál. Nincs már senki melletted. Magadra vagy utalva, de a lélek haldoklik benned, és pusztulását kívánja. Már késő... Valami elpattant, s képtelen vagy megvárni azt a gondolatot, ami kihúzna a pokol mélyéből.
Régebben évekig tervezgetted a halálodat, a gyilkosságot... lelked végleges elszakítását testedtől. Perce pontosan tudtad, mikor mit fogsz csinálni, hogy cselekszel majd.
Most viszont nincsenek terveid, ez is azt bizonyítja, hogy elszántad magad végre. Már nem állít meg senki és semmi. Már nem félsz, már nem érdekel semmi és senki. Lehet, hogy belegondolnál, mi lesz majd ez után a szeretteiddel, a terveiddel. De a remény meghalt. Csak legyintesz, elhessegeted a képet. Könnyeket látnál, szenvedést és mérhetetlen fájdalamat, melyet a hiányod okozta begyógyíthatatlan seb hozna. De őszintén... tudom, hogy nem érdekel. Hiszen itt az idő, eljött a te időd.
Táncba mész...életed utolsó tánca lesz ez. Mindennél jobban vágysz arra a pár lépésre. Megszólal elméd hátsó, legsötétebb zugában a zene...és akkor megjelenik Ő. Ő, akire vártál. Fekete rongyos árnyként bekúszik a tudatodba, kézen fog. Vígan sétálsz ki vele a táncparkettre. Nincs ott senki más rajtatok kívül. Oh, milyen szép pár vagytok! Elragad a szenvedély, rángatózol a zene ritmusára, és akkor megtörténik. Közel hajol hozzád, egészen közel. A végzet lehelete simogatja arcod. Ajkaitok összefonódnak és folytatják a táncot. Vége van! A Halál csókja, amire vágytál... Hát ennyi volt minden? Ennyi lenne az élet? Szédülsz bele a semmibe. Elért téged. Megkapott...
Vége van...
De, mi van, ha nem vagy képes felállni? Csak zuhansz, és zuhansz, sosem látott mélységekbe. Akkor már minden veszve van.
Elhatároztad.
Egészen biztos vagyok benne, hogy voltál már ilyen helyzetben. Nincs az az ember, aki ne gondolkodna el a halálán. Vajon milyen lehet? Milyen lesz? Fájni fog? Gyors lesz, vagy sokáig szenvedek majd?... és mi van utána?
Nem tudsz már önmagad erejéből kimászni a gödörből, pedig nagyon úgy néz ki, egyedül maradtál. Nincs már senki melletted. Magadra vagy utalva, de a lélek haldoklik benned, és pusztulását kívánja. Már késő... Valami elpattant, s képtelen vagy megvárni azt a gondolatot, ami kihúzna a pokol mélyéből.
Régebben évekig tervezgetted a halálodat, a gyilkosságot... lelked végleges elszakítását testedtől. Perce pontosan tudtad, mikor mit fogsz csinálni, hogy cselekszel majd.
Most viszont nincsenek terveid, ez is azt bizonyítja, hogy elszántad magad végre. Már nem állít meg senki és semmi. Már nem félsz, már nem érdekel semmi és senki. Lehet, hogy belegondolnál, mi lesz majd ez után a szeretteiddel, a terveiddel. De a remény meghalt. Csak legyintesz, elhessegeted a képet. Könnyeket látnál, szenvedést és mérhetetlen fájdalamat, melyet a hiányod okozta begyógyíthatatlan seb hozna. De őszintén... tudom, hogy nem érdekel. Hiszen itt az idő, eljött a te időd.
Táncba mész...életed utolsó tánca lesz ez. Mindennél jobban vágysz arra a pár lépésre. Megszólal elméd hátsó, legsötétebb zugában a zene...és akkor megjelenik Ő. Ő, akire vártál. Fekete rongyos árnyként bekúszik a tudatodba, kézen fog. Vígan sétálsz ki vele a táncparkettre. Nincs ott senki más rajtatok kívül. Oh, milyen szép pár vagytok! Elragad a szenvedély, rángatózol a zene ritmusára, és akkor megtörténik. Közel hajol hozzád, egészen közel. A végzet lehelete simogatja arcod. Ajkaitok összefonódnak és folytatják a táncot. Vége van! A Halál csókja, amire vágytál... Hát ennyi volt minden? Ennyi lenne az élet? Szédülsz bele a semmibe. Elért téged. Megkapott...
Vége van...
...és akkor jön valami. Hatalmas rántást érzel, a szívedhez kapsz. "Nem, ez nem lehet, nem tehetem!" Kétségbeesetten kapaszkodsz valamibe. Valamibe, ami azért jött, hogy megmentsen. Kirángat a Halál torkából. Visszahúz a Pokol tornácáról. Legyen az bármi: egy gondolat, egy segítő kéz... Egy biztos, még nem halhatsz meg, még élned kell. Már nem vagy biztos semmiben sem, az az erő, az a vágy, elveszett, félelmet hagyva maga után. A Haláltól való félelmet. Ott voltál a karjaiban. S muszáj beismerned: szörnyű volt!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése