"Mi a baj?"

Pusztító vihar tombolt… egészen egy hónapig…

A gátak épek, a kapuk zárva. Nincs már bejárás. Végleg! Vége!

Előzetes:

- Krisztián! Krisztián! - rohant a szőke kisfiúhoz, kinek oly vonzó mélykék szemei elbűvölően csillogtak, mint holmi reményt hozó csillagok ebben a kietlen sötét világban.
- Krisztián! Bezárom az összes ajtót! Bezárom az összeset! - megragadta a fiú kezét és a főkapuhoz rohant.

És most biztos volt. Biztosabb, mint valaha lehetett volna. Itt volt az idő, hogy megtegye. Ráébredt… ez nem csak egy szimpla depresszió, egy ideg-összeroppanás. Ez itt a Hatalmas Vég! Az egyetlen! Ezentúl senki sem fog tudni belépni azokon a kapukon, tudta, érezte ezt mélyen a törékeny lelkében. Az igazságoz belevájta a mellkasába a Sors. Nem volt fájdalmas, csupán pár csepp vér…

Ha be akarsz jutni a Szökevény Szigetére, előbb meg kell járnod a Pokol mélyét!

“Minden 7-tel kezdődött és talán 20 lesz a vége! Ha megérted a 7-et, megértesz engem is!”

- Visszatérsz hozzájuk? - kérdezte az angyal az egyre változó szörnyetegtől.
- Soha! - felelte erélyesen a Féreg, miközben kezdte levedleni mocskos patkánybőrét. Az alacsony csontig aszott und ormányból egy hatalmassággá nőtt. Egy magas, kecses, vékony úrnővé. Immáron Azarahel-ként nézett le az angyalra, s gyűlölködő, vészjósló tekintete mindent elárult, s fájdalmat idézett a férfi meggyötört lelkében.
- Semmi közük hozzám! Semmi közük ahhoz, ami itt történik! S főleg nincs közük hozzánk! Márpedig ha ide beengedném őket, akkor tudomást kéne venniük rólad. Én pedig azt nem viselem! Te csakis az enyém vagy, rajtad én nem osztozkodom senkivel! Főleg nem egy hitvány halandóval! Talán elmondom nekik, hogy miként váltam drága kicsi Anné hibájából Féreggé… - azzal elkezdett felolvasni: 

"Én egy idő óta (bár nem tudom, miért) elvesztettem minden kedvemet, s felhagytam minden szokott gyakorlatimmal; és, igazán, oly nehéz hangulatba estem, hogy ez a gyönyörű alkotmány, a föld, nekem, csak egy kopár hegyfok; ez a dicső mennyezet, a lég, ez a felettem függő kiterjedt erősség, ez arany tüzekkel kirakott felséges boltozat, no, lássátok, mindez előttem nem egyéb, mint undok és dögletes párák összeverődése. S mily remekmű az ember! Mily nemes az értelme! Mily határtalanok tehetségei! Alakja, mozdulata mily kifejező és bámulatos! Működésre mily hasonló angyalhoz! Belátásra mily hasonló egy istenséghez! A világ ékessége! Az élő állatok mintaképe! És mégis, mi nekem ez a csipetnyi por? Én nem gyönyörködöm az emberben, nem - az asszonyban se, hiába mosolygasz." /Shakespeare: Hamlet, részlet/

*

Gyűlölöm, amikor teljes erejével jelenik meg... gyűlölöm, mert nem elég, hogy uralkodni akar felettem, még okos is, és velejéig romlott...