... megkondult a harang. Csengése, mint hívó szó, vonzott magához. Céltudatos léptekkel indultam el a templom felé, vonszolva magam után lelkem kegyvesztett sötétségét, tudván, hogy most itt valaminek vesznie kell. Pusztuljék hát a kárhozott, vagy minden mi hazug és szent. Kísérjen a végső halál utamon, vagy rombolja le e vérből és nyomorból született isten. A választás a te kezedben van, Sors! - Mentem tovább, egyre közeledve az építményhez. Arannyal bélelt kőpokol...
Hatalmas kapuk, fényűző díszek, szobrok némán figyelnek. Lélek-vesztett emberlények sokasága hallgatja a hamis igét, melyet hangos kórus zeng. Az oltár előtt áll Ő, magasba emelt karokkal vezényel, irányítja a birkacsordát. Rám se hederített, amikor beléptem, de egy zavarodott szempár találkozott enyémmel, s ez éppenséggel elég volt ahhoz, hogy pánikot keltsen. Jelenlétem felborzolta a kedélyeket.
- Vámpííír! - sikoltott fel, mire vészjósló csend ülte meg a helységet. A hangtalanság tomboló vihar eljövetelét jelezte. Először nem tudtam mit lát, majd bekebelezett a szörnyű érzés. Forróság öntött el: a köpenyem lángra kapott. A tűz nem perzselte a testem, megannyi vörös szikra táncot járt mögöttem, sejtelmesen megvilágítva testem. Túlvilági démonnak tetszettem, ki egyenest a Pokolból jött, hogy leszámoljon a hívekkel. Eluralkodott a káosz. Buja léptekkel indultam meg az oltár felé. A padokon egymást lökték, taposták az emberek, próbálva minél messzebb kerülni tőlem, a szörnyetegről. A pánik keltette zaj nem érte el füleimet. Halálos nyugalomban - hiába voltam tudatában végzetem közeledtének - fordultam szembe velük, mint a pap, ki hirdeti az igét. Intésemre a kapuk bezárultak, Isten háza megremegett, a félelem uralta immár. Akárha papírból lettek volna a falak, indultak bomlásnak. Hosszú, karcsú repedések indultak meg pontosan felettem, mint kecses kígyók, s kúsztak végig, míg végül összedőlt az egész, akár holmi kártyavár.
- Ím, győzedelmeskedett a Gonosz! - kélt útra egy hang a romok közül, majd a papot véltem felfedezni e szavak mögött. Lassanként lábra állt, és akkor csapott belém a felismerés. Három angyali szem meredt rám, levetkőzve az álcát.
- Nathanael! - kiáltottam fel, meglepetten.
- Atorii! - felelt, majd lehajolt hozzám, homlokomra csókot lehelt, s tovaszállt mind, a való...
Szösszenet Atorii Okami tollából
/Torii az új karakterem, aki hasonlít a fenti képen lévő hölgyhöz. Később írok majd a karikról./
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése