Fehér pillangó

Aznap éjjel az első pillantásom a holdra esett. Ezüstös fénye megbabonázott. Lassan belecsusszantam a sötétkék valóságba, elborított a rettegés. Pontosan tudtam mi vár rám. Féltem. Majd megnyugvást várva átöleltem az árnyékom és elindultam…

Lenézett a kezeire. Sár, mocsok… az elmúlt hetek fáradalmai. Áldozatok csupán, megannyi ártatlan lélek. Koszos veríték csillogott homlokán. Egy csepp útnak indult. Érezte, amint végigfolyik az orrán, majd lecsöppent az előtte levő hatalmas kádba. Észre sem vette, hogy szinte belelóg a haja vége, annyira mereven bámult bele.

Végül kissé felemelkedett, fogott egy kis tálkát és belemerítette. Egy hangos sóhaj után belenézett a bíborszín folyadékba. Annak tiszta felszíne visszaverte fekete szemei csillogását. Majd egy madár suhant el felette, látta a tálkában tükröződését.

Felnézett az égre. Aztán visszafordult a kádhoz.

-          Vajon szeretsz még, Sárkányölő? – suttogta maga elé.

Szemében eszelős láng gyúlt, s eldobta a tálkát. Könyékig belenyúlt a folyadékba. Vörösre festett ujjait végighúzta hófehér arcán, majd teste minden egyes részét végigkente. Körbenézett, aztán nekirugaszkodott. Rohanni kezdett, és csak futott és futott. Mezítelen talpába nem egy tüske fúródott bele, de őt nem érdekelte a fájdalom. Csak egy dolog hajtotta. Egy titok, egy ígéret… s csak rohant, míg végül össze nem esett a fáradtságtól egy hatalmas, sötét fa árnyékában. Átjárta testét a szörnyű érzés, s beleremegett még a lelke is. Fekete haja vértől ázottan hullott koszos vállára.

Hirtelen felriadt, amint egy hófehér éji pille orrára ült megpihenni. Álmot hozott könnyed szárnyain. Mély, veszedelmes rémeket. A képek csak viharzottak át a lány bomlott elméjén. Látta maga előtt a falukat lángokba borító kegyetlen háborút. Látta maga előtt a Sárkányölőt, aki egykoron elhagyta őt.

Teste egészében rángatózott, vonaglott. Nem akarta látni, feledni akarta végre. De nem tehette, hisz ígéretet tett neki a gyilkos. Megígérte, hogy egy napon visszajön hozzá, megkeresi őt… de azóta hosszú magányos évek teltek. Már a fák lehullatták sárgult őszi leveleiket. S hírét sem hozta az új tavaszi szellő. Rettegett, félt, ám mégis útra kelt, hogy felkeresse azt, akit egykoron szeretni vélt. Ártatlanok vérében fürdött, s szívében új láng gyúlt. Tűz lobogott odabenn, ahányszor belemártotta a tőrt egy halandó testébe. És valahányszor remegő sikoly, s könyörgés szólt hozzá, ő csak nevetett rajta.

Aztán elindult… most pedig itt fekszik, és látja őt. Mintha élne, de mégis olyan távol van. Zavaros képek zuhantak rá a sötétkék égből, a fehér pille szárnyaiból, a csillagok összesúgtak felette, s ő csak vonaglott, mint aki épp haláltáncot jár a hold színe előtt.

Aztán egyszer csak, maga sem tudta miért, felnézett. A fa tetején egy hatalmas fészket pillantott meg. Felmászott, gondolta odafent megpihen. Ott nem találnak rá a farkasok. De amint felért, a látványtól bátor szíve felmászott a torkába. A fészekben egy csontváz pihent. Hatalmas, elfeledett lény csontja volt az, karmaiban egy ember holttestével.

Remegő kézzel érintette meg az oszladozó testet. Lelkébe milliónyi apró tüskét fúrt az érzés, szíve borsónyira szorult össze. Vége volt itt mindennek, vége az ő létének is. Tudta nagyon jól. Az ígéret megtarthatatlan volt. Vér mocskolta mindet, s most az ő lelkét is. A sors árnyai borultak le rá. A halál tán újból egyesíti őket, gondolta, majd lehunyta szemét. Az álom szertefoszlott, s vele együtt törékeny teste is.

S a fehér pillangó tovaröppent, újabb álmokkal hatalmas szárnyain.