Porszem a konfliktusban: Az utolsó felvonás

Természetes emberi ösztön az, hogy védjük azt ami a miénk, amiről úgy érezzük, hozzánk tartozik. Legyen szó egy tárgyról, a családunkról, társainkról, barátunkról, vagy akár egy országról. Ebben nincs semmi megvetendő. Ellenben, ha valaki nem így cselekszik, az már elítélendő is lehet. Mégis hogy lennénk képesek végignézni azt, hogy akit szeretünk a szemünk láttára megy tönkre egy idegen miatt? Milyen emberek vagyunk, ha szó nélkül hagyjuk ezt?  Nyilván mi is kiállnánk, szeretteink mellett, külön kérés vagy buzdítás nélkül is…

Ha ítélkezel afelett, aki kiáll szeretteiért, előbb nézz mélyen magadba!

*

- Nincs szükségem a segítségedre, Garret! Tudom, hogy ahhoz szoktál, hogy szoknyákra vigyázz, jó lenne ha végre eljutna a tudatodig, hogy velük ellentétben én…tudok magamra vigyázni!
- Hahh…csak hiszed. Majd ha képes leszel megütni engem! Túl gyenge vagy…
- Igeeeen?
- Ahogy mondod, Szívem! Miben fogadunk?
- Nincs értelme fogadni, veszítenél! - bármiben is fogadunk, úgyis az lesz, amit már rég kiterveltél…
- Akkor hajrá!
- Háááááááh! - és ütöttem is. Azaz pontosabban csak próbáltam.
Ő az egyetlen, akivel szívesen szállok harcba, még akkor is, ha tudom, a padlón végzem (jobb esetben egy ágyon), és csúfos vereségem csak rossz vicc, ahhoz képest, amit utána kapok…

Johanne