Már szinte azt sem tudom kiből, miből vagyok. Anyám, apám volt-e, s ha volt ő mi volt? Csak járom az utam, de azt is mondhatnám járjuk. Sokan csatlakoztak hozzám, angyalok, démonok, emberek... S magam sem egy egész vagyok, hanem kárhozott lelkek összessége, kiknek céljuk azonos.
Legyen hát övék eme pár sor. A hosszú, s fáradtságos út egy része, apró állomása.
A rozsdaszeplős konzervdobozok
nedvedző csikkek papírcafatok
között a fénnyel drótozott eget
elhagyva tán egy angyal lépeget
- Ismerlek, tudod jól! - felelte szent meggyőződéssel a varázsló. Hófehér köpenye lazán libegett körülötte követve teste vonalait, amint lépdelt a zöld pázsiton.
- Nem, nem ismersz... sosem ismertél! Jobban tennéd, ha eltűnnél az életemből! Több van bennem, mit ember el tud képzelni!
- Ugyan, Liez...
- Liez? A nevem még mindig Johanne... no mindegy. Mondd, drága Louis, viaskodtál már démonokkal életed során? - kérdeztem bosszankodva, csak hogy lerázzam a férfit, de az ügyesen kitért a rá mért csapás elől.
- Ezernyivel, és mind felett győzedelmeskedtem!... Ne haragudj, Johanne!... Csak tudod emlékeztetsz valakire... - elpirult zavarában.
- Valóban? - ez a téma mindig felkeltette az érdeklődésem, nem tudtam ki volnék, s honnét jöttem. Bármely jelét korábbi létemnek, szívesen hallgattam, tanulmányoztam.
- Igen! Liez-nek hívták! - tekintete a távolba révedt, akárcsak rég elveszett álmokat kutatna reménytelenül.
- Sejtettem - mosolyogtam - És milyen volt ő?
- Kedves... Ő volt az én angyalom!
- Angyal? Hahh, badarság! Akkor nem hasonlíthat rám!
- Már hogyne hasonlíthatna?... - mérgesen fogadta elutasító szavaim.
- Szeretted őt?.. Hülye kérdés, biztos szeretted! És ő,... szeretett téged?
- Szeretett - felelt szomorúan csengő hanggal.
- Most hol van? Mi lett vele? - kíváncsiskodtam, mit sem sejtve e szörnyű titkok fájó eredetéről.
- Eltávozott... Egyszer csak a lelke átlépett egy másik világba! Azt hiszem nagyon bántottam őt, ezért elhagyott!
- Értem - feletem, aztán némán szétváltunk, külön folytatva útjainkat.
az alkony felborított pléhedénye
alatt homály van bárha kásafénye
még csordogál és néhol lámpa gyúl
és ő üveglő szárnyakkal vonul
a rozsdaette konzervdobozok
elázott csikkek szétdúlt mondatok
között de mégis mindenektől távol
akárha jőve száz évvel korábbról
Hazafelé tartottam. Valahogy éreztem, hogy tartogat még számomra meglepetéseket ez a nap. Sejtésem hamar beigazolódott. Hűvösen fújt a szél, ahogy közeledtem a tóhoz vezető ösvény felé. Egyre sötétebb volt, a nap fénye egyre nehezebben tört magának utat a fák sűrű lombjai között. Sietnem kellett, programom volt aznap éjjel. Habár ezzel nem mindenki volt tisztában.
Egy levél hullott le előttem, sikerült elkapnom. Nem tudom miért tettem… de amint a kezemhez ért megfagyott. Egyértelmű jel.
- Eira! - kiáltottam fel, mire a fák közül előlépett egy lány. Rövid haja ezüstösen csillogott a gyengülő fényben is. Királyi viselet helyett most valami kényelmesebb öltözet volt rajta, talán először láttam őt nadrágban. Szokásos ezüstékszerei is hiányoztak. Fagyos kék szemei zavarodottan tekintettek rám, majd a fák mögül előlépett egy leláncolt angyal. A jéghercegnő, mintha pórázon vezette volna. Ez nem lepett meg, habár fogalmam sem volt mit akar tőlem, az viszont megrémített, hogy a férfi szinte kiköpött másom volt. Zöld szemek, barna haj, hiányzó jobb szem, lángok… hatalmas fekete szárnyak. Egy kitaszított, egy bukott angyal, egy esküszegő. De hát mit akar tőlem egy sötét angyal? Először csak szó nélkül méregettük egymást, majd Eira törte meg a csendet.
- Üdvözletem, Johanne! Kérlek ne haragudj, hogy megzavartalak, ez az ügy nem tűr halasztást - nem tudta befejezni a mondatot, mivel a szárnyas hím tett egy lépést felém és megszólalt.
- Johanne! - ragadta meg a kezem. - Hadd mutatkozzak be, és magyarázzam el, miért is vagyunk itt. A nevem Angel D. Valentine. Engem helyeztek ki drága hölgyem védelmére…
- Eira! Vidd innét a tollast! Nincs szükségem senkire! Hagyjon békén a hatásvadász trükkjeivel, vegye csak le az álarcát és repüljön szépen haza! - vágtam hozzá szavaim. Komolyan is gondoltam. Nem értem miért jutna eszébe bárkinek is, hogy védelemre van szükségem.
- Kérem, ne beszéljen így velem! Ez nem trükk! Látja hölgyem? Egymáshoz tartozunk!
- Hahh, Eira, kérlek vidd vissza a tollast a többihez! - Eira rántott egyet a láncon, mire a férfi szorítása megenyhült és elengedte a kezem.
- Én megmondtam neki, de hajthatatlan volt… Atyám pedig parancsba adta, hogy tegyek kérése szerint. Ha minden igaz, te vagy az utolsó, aki megmentheti. Legalábbis ő ezt váltig állítja. A hitszegő egy szökevény. Alig van pár nap hátra a kivégzéséig… - kezd a dolog érdekes lenni.
- Johanne! Ne tegye ezt velem! Vér a véremből!
- Most már elég! Takarodjon! - üvöltöttem, tudatában annak, hogy késésben vagyok. Nem értem miért borított ki ennyire, nem is akartam tudni, csak mentem volna dolgomra. Az sem aggasztott, hogy meg fog halni. Valahogy úgy voltam vele, ez így van rendjén. Tán már akkor sejtettem, hogy nem marad ennyiben a dolog. Van itt valami sötét, lezáratlan ügy, amire fény fog derülni.
Még egyszer utánam nyúlt volna, de Eira még erősebben szorította a láncokat. Gyenge volt.
- Farewell! - mondtam, majd szigorúan a szemébe néztem. Bár ne tettem volna. Habár csak egy pillanatig néztem azt az igézően zöld szempárt, mégis varázslatos volt. Tudtam, hogy ha csak egy másodperccel tovább nézem, valami történt volna, valami, amit én nagyon nem akartam. Szerencsére időben elkaptam a tekintetem, s hagytam, hogy Eira elrángassa tőlem őt.
- Nem hagyom ennyiben! Még látjuk egymást! Hamarabb, mint gondolná! - sziszegte.
- Ne félj, kicsi Jo, nem hagyom megszökni! - biztosított Eira, majd egy csókot dobott és elindultak az ellenkező irányba.
és sűrű egyere sűrűbb a sötétség
micsoda sóvárgás micsoda kétség
rezeg kocsonyás-sárga szárnyain
míg körbejár a park sétányain
Rohantam haza. Már bőven késében voltam.
Hamar megérkeztem a tóhoz. A hatalmas fa látszólag magányosan állt a parton. Siettem. Felmásztam a faházba. Legnagyobb meglepetésemre a szoba nem üresen várt.
- Én megmondtam! - kárörvendő vigyor ült ki az angyal arcára.
- Reméltem is, hogy itt vársz majd! - szóltam hozzá, olyan csábos hangnemben, amilyenben csak tudtam. Hiába lepett meg, azért még résen voltam eléggé ahhoz, hogy tudjak cselekedni és győztesként kerüljek ki a helyzetből. Rápislogtam, majd alig észrevehetően körülnéztem a szobában. Még szerencse, hogy megszállott gyűjtő vagyok. Minden sarokban akadt valami fegyver…
- Nocsak! - most rajta volt a sor a meglepődést illetően.
- Hmm… szeretem a sötééét angyalokat! Van kedve játszani, Mr. Valentine? - ismét pislogtam egyet felé, majd félre fordultam és alig észrevehetően beleharaptam az ajkaimba. Tudtam, hogy figyel, éreztem.
- Valóban?… nos, az azt jelenti jó helyre jöttem, pedig valljuk be, már kezdtem kételkedni! - őszinteség csengett hangjában. Elindultam felé, szépen lassan.
- Shhhh! - léptem kettőt a fal felé, majd egy gombnyomással elindítottam a sötét sejtelmes hangulatú zenéim. Kezdődjék a tánc! Láttam rajta, hogy amint közeledek felé egyre kényelmetlenebbül érzi magát szűk, elegáns ruháiban.
Könnyű volt az leláncolni a kimerült, gyenge angyalt. Bekötöttem a száját is, ne tudjon segítségért kiáltozni. Bár úgy gondoltam, hogy mire visszaérek az estélyről már nem lesz ott.
Reméltem, hogy a megérzésem ezúttal csal. Tudni akartam, mi dolga velem…
még rácsöppen az alkony kásafénye
csillagszilánk hull eszelős szemébe
pokol volt föld menny most mind tófenék
s megtölti géproncs rongy és törmelék
*A vers Baka István Angyal c. költeménye. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése